Lassan folyó, mégis mélyen sűrűsödő arany. Úgy barangolod be a természetet, hogy közben ki sem tetted a lábad a szobádból. S közben átvernek. Másik szemet kapsz, szűrővel a tetején. Egy olyan hátrahagyott, fel sem fedezett világ szépségeit szűröd le, amit még sohasem láthattál. Hátborzongató gyönyör. Ez a 127 óra.

 Nincs is mámorítóbb az első szerelemnél. Erős, megszakíthatatlannak tűnő érzés. Olyan áramlás a szívünkben, amely normál esetben lassan éri el a partot, mégis szétrobbant belülről. Felemészt. Őrültté, pihévé tesz. …Az első találkozás annyira volt gyöngéd, amennyire felkavaró. Már összefutottunk korábban, csak akkor éppen másvalaki volt. Hiszen ez Ő, egy átváltozó művész. Egy mesteri elme, határtalan tehetséggel. S most ismét eljött az első randevú ideje, amely rövid volt, mint egy villanás, mégis megvakultam. Csak apró pillantást engedett az új világába, s bármennyire is rejtőzködött, én már akkor tudtam, hogy szerelmes vagyok. Gyorsan pergő képek helyett, csak lassú táncot láttam, egy férfi táncát az emberek nélküli világgal. Megszállottan kereste a kalandokat, őrült módon talált rá egy sokak számára ismeretlen paradicsomra, a nagy játékmező közepén, ahol egyedül élte meg a pillanatokat. Mindenki mást maga mögött hagyva. S ez a kiválasztott magány lett a végzete. Benne rekedt, így rákényszerült, hogy észrevegye: az élet sosem a magányban teljesedik ki, kell valaki, akivel megoszthatjuk azt. Mindig. Ez vezetett a kitartáshoz. A kiszabaduláshoz.

S ki az én Ő-m? James Franco, Aron Ralston, sziklamászó jelmezében. S mi lenne a határtalan művészet? Egy film, ami egy olyan élet-kalandor előtt tiszteleg, aki valóban világtalan volt (a maga egyediségével), s valóban átélte a „megváltó” kalandot: egy hasadékban rekedt, ahonnan csak egyetlen lehetősége volt a szabadulásra, sziklához szorult karjának amputációja. Ralston számára életének nagy győzelmét jelentette a természet akaratával szemben, míg Francónak Oscart hozhat február 28-án. Egy tökéletes találkozás. Egy nagyon jó film.

Amikor az ember tudja, hogy olyasmit fog megnézni, ami egyszer, tényleg végbement, kicsit beleremeg a várakozásba. Így voltam ezzel én is. Tudtam, hogy mire számíthatok. Tudtam az apró tényeket. Ismertem a „szabályokat”. S pont ezért féltem, mivel vicces játékszer a film, azt hiszed tudod és mégsem. Könnyen, egyszerűen indulnak a képek. Gördülékenyen. Pont olyan tempóban, hogy bele tudd képzelni magad, milyen úgy a semmibe ugrani, hogy nincs másod, csak egy idegen férfi szava, hogy jó helyre érkezel (vízbe „ütközve” odalenn), hogy lásd, a semmi közepén ott van minden, ami kincs, csak figyelned kell. S hogy Te is észrevedd, mint a főhős, hogy semmire se megyünk, ha csak magunkra számítunk. Peregjen csak az élet, de ne egyedül, csak egy hátizsákkal és egy örök túrabakanccsal a lábunkon. Úgy éledünk fel erre, mint Aron, aki egy sziklához ragadva éli meg újra azokat a kicsi filmeket, emlékeket (és jövőt…), amelyeket mindenki végig pörget magában, ha magára marad, vagy ha csak mosolyt remél.

Így találkoztam én egy régi „szerelmemmel”, s így lettem biztos abban, hogy James Franco megérdemel még egy szobrot a mama polcára, mert vannak filmek és vannak szerepek, amelyeket nem szabad magukra (elismerés nélkül) hagyni. S ez az a film, az a szerep.

Jenei Brigitta

(olvasó-szerkesztő)