„Első figyelmeztetés! Megkérném a papokat és az apostolokat, hogy fáradjanak a színpadra!” – hangzik fel az ügyelő rekedtes hangja a hangosbemondóban, és máris sorra nyílnak az ajtók.
Perceken belül furcsa, nem is földi lénynek tűnő papok lepik el a folyosót, ruhájuk leginkább a Csillagok Háborújából megismert birodalmi katonák öltözékére emlékeztet. Nyomukban pár siető, nevetgélő apostol lépked. Némelyikük kérdőn mered rám, vagy csak én érzem úgy? Zavartan állok félre. Na de hova is csöppentem?
Apostolok ide, papok oda, nem egy rendhagyó vasárnapi mise kezdődik hamarosan, pedig épp egy napsütéses vasárnap köszöntött ránk. Riportunk helyszíne mégsem egy templom, sőt. Ez a Madách Színház, csak éppen a másik oldalról. A kulisszák mögül. A papok és apostolok gyülekezete valójában sok elmaszkírozott arcú színészből áll, akik a beéneklésre sietnek. Alig fél órán belül ugyanis színpadra kell állniuk, Andrew Lloyd Webber egyik legendás musicaljében, a Jézus Krisztus Szupersztárban.
Én alig 10 percre nyomtam le a Hársfa utcai művészbejáró nehéz faajtajának vaskilincsét, miközben épp Bródy Sándor egyik dalának sorai jártak a fejemben: „S nem tudja, hogy a varázslat mily gyorsan véget ér. Valahol a művészbejárónál.”
Ha nem tudnám, hogy a varázslat még csak most kezdődik, talán visszafordultam volna. Ha nem merészkedtem volna már be számtalanszor azon az ajtón, talán félve léptem volna be. Félnék attól, ami odaát zajlik, az öltözők és a sötét beugrók mélyén. Így viszont csak meglepődtem, mikor pár lépcsőfok után a hátsó portán találtam magam. Síri csend és nyugalom, csak a kávéautomata búgott rendíthetetlenül a sarokban. Az ősz, kissé kopaszodó portás érdeklődve pillantott rám, hatalmas szemüvege alól. Nem mindig örülnek a látogatóknak. Arca csak akkor vált kicsit derűsebbé, mikor bemutatkoztam és kedvesen informáltam a tényről, hogy nem vagyok hívatlan vendég.
„Csend, béke, nyugalom” – felelte elégedetten arra a kérdésemre, hogy mi zajlik egy színház portáján nem sokkal egy matiné kezdete előtt. Felhúztam a szemöldököm. Nem ilyen választ vártam. Ezek mind ellentétesek egy musical előtti lázas készülődéssel.
Most, bő negyed órával később pedig nem tudok hova állni, hogy ne legyek útban. Nőként persze könnyebb, így biztos nem löknek félre az útból. Másodpercenként nyílik és csukódik a sminkszoba ajtaja. A színészek, köztük a Mária Magdolnát alakító Gallusz Nikolett köntösben és otthoni mamuszban csoszognak végig a folyosókon. Niki hajában hatalmas csavarók. Bizarr látvány. Muszáj elmosolyodnom.
Hirtelen egy hang hasít a levegőbe. Egy hang, amelyet száz közül is felismernénk. Ez a lágy tenor csak Csengeri Attiláé lehet. No igen, ma délután övé a címszerep, ő alakítja majd a kereszthalált is vállaló Jézust. Épp most kezdte a beéneklést, én pedig gyorsan az órámra pillantok. Hamarosan három óra, könnyű belefeledkezni a festett díszletek különös forgatagába. Most aztán szedhetem a lábam, hisz az én igazi helyem a nézőtéren van.
Megkerülvén a nem is oly régen felújított épületet, az útfelbontás törmelékeit kerülgetve már próbálok átszellemülni és lélekben felkészülni az előadásra. Az előkészületeket is látva nem könnyű egyszerű nézővé lényegülni, ismét naiv kíváncsisággal szemlélni azt, aminek ismered a hátterét. A színház előtt még mindig nagy a tömeg. Beszélgetnek, nevetgélnek, sokan úgy tűnnek mintha, már rég nem látták volna egymást. A színház összehozza az embereket.
Belépve a tágas, elegáns, bordó bársonnyal díszített előcsarnokba, első tekintetem az aznapi szereposztást mutató táblára esik. Alatta kisebbfajta tömeg gyűlt össze, mindenki lázasan keresgél a műsorfüzetében, majd a táblára sandítva próbálja beazonosítani a művészeket.
„ Őt nem ismerem” - ez a mondat hangzik el leggyakrabban a kevésbé rutinos nézők szájából. Egy pávakék ruhás hölgy viszont hangos kiselőadást tart, kezében a nemrég vásárolt sajtos perecét lóbálva. Ő már hallott Csengeri Attiláról. „ A Gallusz Nikolett pedig az a nagy szájú nő, a „hülye azért nem vagyok” szatyorról.” – harsogja fennhangon. Az eddig köré gyűlt tömeg kezd szétszéledni. Talán miatta, talán mert már csak percek vannak hátra kezdésig. Ideje elfoglalni a helyem. Fölszint, jobb oldal, 5. sor 5. szék.
Elsuhanok a ráérősen pénzt számláló ruhatáros néni mellett. A télikabátos szezon végeztével már nincs hova sietnie. A nézőtéri ügyelő a helyemre kísérne, de intek neki, hogy egyedül is odatalálok. Az ötödik sor persze még félig üres, de hát örök szabály, hogy mindig az késik, aki középen ül. Ez most sincs másként. Három perc alatt háromszor biztosan felállok, hogy beengedjek valakit. Egy friss szerelmespárt, akik el nem engednék egymás kezét, vagy éppen három farmerben érkező srácot, akik alig férnek el köztem és az ülés között. Végre aztán végleg leülhetek. Szomszédom egy másik szerelmespár, akik egyelőre egymásban vannak elveszve, a fiú éppen szerelmes szavakat suttog a lány fülébe. „Olyan szép vagy, mint egy álom.”- búgja neki. Csak remélni tudom, hogy az előadást is élvezni fogják. Jobbomon egy idős úr éppen a cukros papírral csörög, ám az előadás kezdetét jelző három gongszó elhangzására szinte ijedten a zakója zsebébe gyűri azt. A fények kialszanak, a nézőtér elcsendesedik és feszülten figyel.
Pár másodperc múlva már dübörög a nyitány, a villogó fények és az elsöprő erejű zene összhatásától kiráz a hideg. Elementáris érzés. Gyorsan balra pillantok. A szerelemtől túlfűtött pár még mindig kéz a kézben, de legalább a színpadot nézik. Azt a színpadot, amit épp Serbán Attila ural és tölt be teljesen Júdás szerepében. Piros lakk kabát, bakancs, fekete nadrág. Így fest Júdás, a későbbi áruló. A mesteri hatást csak az itt-ott erőteljesen recsegő mikroport próbálja megtörni. A technika ördögének azonban vajmi kevés az esélye Serbánnal szemben.
Amikor Csengeri Attila megváltóként a színpadra lép, mintha valóban Krisztus lépdelne felém, a táncosok gyűrűjéből kilépve. Az előttem ülők is összesúgnak, Attila első sorainál. „Ennek ilyen jó hangja van?”- hangzik a meglepő és egyben meglepett kérdés.
Pilátus álma olyan a sodró lendületű, energikus dalok között, mint egy törékeny kis csigaház, egy ékszerdoboz. Posta Victor is így érezhet, amikor lila bársony köntösében
próbálja megfejteni az általa megélt karakter álmát, amely később valóság lesz. A dalt néma csönd követi, taps ide nem is illene. Megindultság érzése lengi körbe a nézőteret.
Hamarosan aztán mindenki fellélegezhet, vagy mégsem? A szünetben szinte egymást tapossák az emberek a bejárati ajtónál, a büfében a perecért és a kóláért. Hogy Júdás darabbeli sorával éljek: „Engem rémít a tömeg, félek, hogy túl messzire megy.” A női mosdóba különösen nehéz az út, de muszáj lejutnom. Beállok a kígyózó sorba, és közben hegyezem a fülem a véleményekre. A nők úgy látszik nem túl kritikusak, mindenki el van ragadtatva, különösen Serbánt és Postát méltatják púderezés és hajigazítás közben.
Még a mosdóban ér a figyelmeztető csengő, ideje újra elfoglalni a helyem, vár a második felvonás. Nézőtéri „barátaim” már mind bent trónolnak, a szerelmes fiatalok is befészkelték magukat, és nem örülnek, mikor nekik kell felállniuk miattam. Persze, hisz addig sem fogják egymás kezét. Na de lesz még rá alkalom.
Felmegy a függöny, a színpadon egy hosszú asztal kupákkal, kenyérrel, körülötte székek. A színpadon Jézus és az apostolok. Ugye senkinek nem kell bemutatni az utolsó vacsora jelenetét? Rögtön ezt követi Jézus híres nagydala, amit a Gethsemane-i kertben énekel. „Jöjjön hát a méregpohár, üss meg, törj meg, ölj meg engem.” – zengi Csengeri átszellemülten. Az érzés bennem szívfacsaró és torokszorító, de a körülöttem lévő arcokra pillantva, vannak még, akik a könnyeikkel küszködnek. A dal után, vastaps. Innentől kezdve pedig már nincs megállás.
Jézust elfogják, meghurcolják, Pilátus elé vonszolják. A fokozódó drámaiságot csak Heródes király giccsesen jópofa dala próbálja megtörni. Ez ma délután azonban Szerednyey Bélának sem sikerül. Hisz tudjuk már a történetet, érezzük, hogy közeleg a Golgota. Posta Victor merengő álomfejtőből gyötrődő, őrlődő Pilátussá lényegül át, ám vérző kezét mosva tudjuk már, hogy nincs visszaút. Dermedt csend a vörös bársonyszékeken. A telt házas nézőtér minden tagja ugyanazt érezheti az előadás végén, amit én érzek, vagy amit mellettem a szerelmesek. Meghatottság, felindultság, katarzis. Jókora gombóc a torokban, talán könnyek is a szemekben. Bevégeztetett.
Csak azért nem süppedünk teljesen bús káprázatunkba, mert berobban a finálé. A Szupersztár, Júdással, akinek piros kabátján már apró led-ek is villognak, dögös táncosokkal, lehengerlő dinamikával. Nézőtársaim hirtelen felocsúdnak, most eszmélnek rá, lényegében ez csak egy színjáték volt. Már tapsolnak is, és az órájukra pillantanak. Kissé megtört a varázs, de ez természetes. Az előadás emlékét attól még ugyanúgy hazaviszik magukkal a szívükben. A vastapstól hangos tapsrend után, háromegyed hatkor lépek ki a zajos, füstös körútra. Autók dudálnak, csilingel a villamos. Mintha semmi rendkívüli nem történt volna az elmúlt két órában. És mégis. Elmosolyodom. A művészbejáró helyett hazafelé veszem az irányt. Őrizzük meg a varázslatot!
Mucsi Dorina
