Szaladj végig a széles vásznon… jaj, nem mondtam, hogy előtte ledobod a bugyidat is, és úgy lendülsz neki? Pedig de, na hajrá. Vigyázz, kész…

…Rajt: szerdai nap, Kolozsi műhely. Bementem, leültem az első helyre, amit megláttam, aztán meg csak néztem ki a fejemből, mint akinek jobb dolga sincs. Erre bejön a nagyérdemű, a Vörös, leül velünk szemben, alig vár pár percet és kiosztja a parancsokat. Mindenki vetkőzzön, le az összes ruhával, még a kalappal is, és tessék máris nekiugrani a nagy igazságnak. Megindult a tömeges nudizmus, szép sorban egyesével.

Talán elfelejtettem egy lényeges pontot… nem szószerinti pucérságban tobzódó társaságot kell elképzelni, hiszen rettenthetetlen vezetőnk nemigen vetemedne ilyesmire, ennél még tudat-rengetőbb ötlete támadt. Tömören kifejtve nevezhetnénk élve boncolásnak is. Nem hiszem, hogy bárki valaha a világegyetemben ennyire élvezett volna egy hasonszőrű műveletet.

A feladat egyszerű volt, mint olajos kézzel szalámi csomagolást kinyitni. Állj fel, és lehetőleg értelmes emberi lényként add elő életed történetét vagy legalábbis valami fontosat magadról, már ha van ilyen. Mindezt úgy, hogy örülsz, ha egy embert ismersz a „tömegből”. Add ki, ami fontos, rúgd ki azt az ajtót, hogy megismerhessenek, hogy megkezdődhessen a nagyívű szélesvászon építés. A Te szélesvásznadé. A belső pánikom nőtt, az agyam száguldott, csak ezt éljem túl!

Azonban amin szerény személyem keresztülment, az egy elképzelhetetlenül meghatározó élményként duzzadozik még mindig a zsebemben, és most már örökre az enyém. Kezdéskor csakis a szokásosra számítottam magamtól: izzadó tenyér, hadaró, zagyva beszéd. Csalódnom kellett! Kifordult a világ! Mindenki kinyílt. Egymásnak adtuk át az energiákat, mindenki beszélt, mindenki kérdezett, és végül mindig odavágtuk a nagy véleményeket. Félhettünk volna, de annál inkább munkálkodott bennünk a kíváncsiság, hiszen ki ne akarná tudni, hogy milyen benyomást ébreszt másokban. Beszélsz, beszélsz és érzed, ahogy magától folyik ki az életed a szádon, és megvilágosodsz, egy kicsit. Amikor meg már az arcodon olvad lefelé a tömeg „akarata”, akkor jössz csak rá igazán, ki is vagy te igazából. Teljes megvakulás, fényorgia.

Szóval elhajítottuk a bugyingót, jó ívesen és ez az érzés annyira megrendítő volt, hogy a végén már a ruházkodás tűnt szokatlannak. Mikor hazafelé vettem az irányt és kiléptem az utcára, annyira furcsa volt, fel tudtam volna robbanni az energiáktól, szinte már félőrült tempóban róttam az utakat és alig vártam, hogy újra lássam az újonc, de mostantól már őrjítően kedves arcokat.

Le a boxert, le a bugyit, dobjuk csak le, amink van.

Jenei Brigitta

Olvasó-szerkesztő