Cowboyok, cowgirlök, egyszeri parasztgyerekek, derbykhez szokott úri közönség, rengeteg fajtájú ló, no meg egy nagyhangú csacsi jellemezte a hétvégén megrendezett Western Kupasorozat idei első futamát.
Még sosem jártam lovas versenyen, elképzelni sem tudtam mi történik egy ilyen megmérettetésen. Kicsit féltem, kitűnök majd a tömegből, mert se kalapom, se revolverem, de még lovam sincs. A helyszínt is kocsival közelítettem meg, de a félelmem erősödni kezdett, mikor az esemény közelében több rendőr és bűnügyi helyszinelő épp egy teljesen kiégett autót mustrált.
Így jár, ki nem lóval érkezik?
Mikor Fót határában elértem a sokatmondó névvel bíró Határ Ranch-et, nagyon úgy tűnt, ez egy családi esemény, de minden félelmem hamar tovaszállt, tova vágtázott, hogy autentikusabb legyek. Bármerre néztem, lovak, cowboy jelmezes versenyzők, egy egyszerüen berendezett, de – érzésem szerint – kellően nehéz akadálypálya és izgalmas verseny, még a kívülálló számára is. A magyarok genetikailag kódoltak lószeretetből és ez engem, a városi gyereket sem került el. Égető vágyat éreztem, hogy megsimogassak egy indián lovat, beszéljek hozzá, a szemébe nézzek, ahogy engem figyel. A nagypapám lovas katona volt és ő azt mesélte, hogy a ló mindig figyel ránk, nézzük csak meg a szemét. Tényleg figyel, még az is, amelyik közben füvet majszol.
Az esemény programja nem volt túlmisztifikálva, túlszervezve. Egy ügyességi verseny, majd kaja-pia, utána meg gyorsasági verseny két fordulóban. Nincs hangosítás, nincsenek regisztrációs hostessek, sztár fellépők, - vagy ahogy most már plakáton is látni- celeb fellépők, csak a természet, szikrázó napsütés, lovak, tyúkok, kutyák, a csacsi, palóc leves, izgalmas versenyek és határtalan jókedv a Határ Ranch-en.
Talán csak az indiánok hiányoztak kicsit, a szőrén ült indián lovaikkal, színes tollaikkal, csontig hatoló üvöltésükkel, vicces skalpjaikkal, de ezekről azért könnyen lemondok. Talán majd elnézek indián kupasorozatra is.
