Megvan az, az érzés mindenkinek, amikor hosszú „szárazság” után először szeretkezel végig egy éjszakát és másnap vigyorogva ébredsz? Nem tudom, hogy a testi vagy a lelki kielégülés okozza ezt az agyi katarzist, de ilyenkor az ember boldogan megy még munkába is, legyen az a Murphy által annyira utált hétfő, vagy kedd.
Valami ilyesmit éreztem az első Kolozsi-tanműhelyem után is. Mondjuk, szó sem volt testi kielégülésről, és semmiféle orgiába nem torkollott eme első ismerkedős alkalom. Mivel vizuális típusúak vagyunk, kérem „hesegessük” el ezt a kicsit bizarr képet, ami bevillant most mindenkiben. Szóval nem „Kovi” új forgatókönyvére akartam utalni, hanem sokkal inkább egy olyan pozitív élményre, ami valami hasonló agyi katarzist okozott, mint az a bizonyos első szex. Pedig igazából semmi új dolog nem történt, nem tanultam tökös kis újságíró trükköket, még csak a média misztikus világáról sem hallottunk egy szót se. Mégis kaptam valamit, amit már a felvételi napján sugárzott abból a vörös „Kolozsi-lényből”. Valami hihetetlen látásmódot. Mi „földlakók”, hajlamosak vagyunk csak „nézni” a világot, de nem látjuk. Csak kevesen próbálnak megállni dolgok mellett és kicsit körbejárni, megvizsgálni azt. A fekete nem minden esetben fekete, a kétszer kettő nem mindig négy. Néha igen is öt. Szóval, azon a délután megvilágosodtam. Elkezdtem más szemmel nézni. Elkezdtem látni. Szinte egytől egyig mást gondoltam azokról, akik ott ültek velem szemben szerdán, abban a pici szobában. Van, akit szerényebbnek, van, akit vagányabbnak láttam. Sárgábbnak, sötétebbnek, vékonyabbnak, duzzadtabbnak. Másnak.
Szamosszegi Gábor
