Kétezer-tizenegy március tizenkilencedike van, szombat. Nem, nincs hétvége. Szürke és kedvetlen munkanapra ébredtünk. Nyűgös az egész város. Mintha minden ember arca a hirtelen visszatért őszies időjárást tükrözné.

Laura és Evelin (KOS-42!), Anita, Doris, Bí és Pít (frissen elkeresztelve) mind vették a fáradtságot, hogy ezen a borongós délelőttön elzarándokoljanak a Kecskeméti utcába, a Petőfi Múzeumhoz. Nem sokkal a kezdés előtt ugyan még felmerül a gonosz lélek sugallta gondolat: „hagyni kéne ezt az egészet, meneküljünk, amíg lehet”, de végül megérkezik Móni is. A kocka ezennel el van vetve.

Tizenegy óra. Belépés.

A holmik javarészét leadják a ruhatárba és kicsit lassan, kicsit kedvetlenül, de mosolyogva indulnak el. Persze akad köztük olyan, akinek nem volna oka panaszra: hat dekoratív leányzó társaságát ugyebár nem mindennap élvezheti az ember.

Aló, mars! Föl az emeletre! Mikor végre meglelik azt az ajtót, amelyik nyílik is, belevethetik magukat a háromteremnyi látnivalóba. Kezdetben még csendesen, megilletődötten nézelődnek, mustrálgatják a tárgyakat és a feliratokat. A szomszédos helyiségből szinte kristálytisztán lehet hallani a tárlatvezető prezentációját. Mikor ennek vége – és az iskolai csoport megkapja feladatként a keresztrejtvényt – bátor (bolond?) delikvenseinknél elszakad a cérna. Oda a komolyság! Míg egyesek hirtelen akcentusos rohamot kapnak, a terem különböző pontjain egyre-másra durrannak el apróbb élcek, szolid tréfák, amiket visszafogott kuncogás kísér. Elvégre múzeumban volnánk, mit tegyen ilyenkor az ember?

Tizenegy-harminc. Vége a műsornak.

Sorra kapják vissza a kabátokat és a táskákat a ruhatáras bácsitól, megtoldva néhány kérdésötlettel: Szendrey Júlia szivarozott-e? És vajon hordott-e nadrágot? Tessék utánajárni!

A Ferenciek tere aluljárójában történő tanácskozást követően, vagyis összességében szűk egy óra elteltével a hat ember négyfelé szalad. Függöny. Talán jogosan vetődik fel az elcsépeltség határát súroló, gunyoros kérdés: ezek megőrültek?

Ferenci Péter