És igen! Harmadik alkalommal is eljött a végzet, győzött a gyerekkor, a játékbolt éhség ismét erőre kapott. Páran hanyagolják, még annyian tagadják és tömegek imádják: ez a Toy Story 3.
Már túl vagyunk két akción és most eljött a végső csata ideje. Barátaink, Woody és Buzz katonás és megfontolt vezénylése alatt élik életüket, hű szolgaként, kitartva „tulajdonosuk”, Andy mellett. Egyetlen probléma merül fel csupán, a mi kis Róbert Gidánk már nagyfiú lett, megindult az egyetem rögös útja felé, és régi cuccait a padlás porára bízva, eltávra vágta magát. Csakis egy, azaz egyetlen egy társat szánt magának az útra, Woody mestert. Mégis, miután a hollywoodi mesekészítők is argentin és brazil szappanoperákon szocializálódtak, nem maradhat el a félreértés, a bonyodalom és a sértettség igaz hármasa (ami ebben az esetben csak még jobb irányba lökte a történetet). Ez persze új helyre vezet, a legvidámabb és legszínesebb helyre a Földön: az óvodába. Mi sem szebb, mint naphosszat lekváros kezű „kis piszkok” között tölteni az időnket. A játékok mennyországa, mondhatnánk vagy mégsem?
Vagyis új terep, új gyerekek… új Főnökség. Macó, az illatos plüss mackó és a Ken vezérelte sleppje. A kezdeti tündér varázslat után, beindul a Macó-rezsim. Megszoksz vagy megszöksz. Ismerve az akción nevelkedett Buzz csapatot: szökés! Indulhat a kommandó, óriás bébink, Babilla elleni hadművelet, őrült majom-ragasztózás, Buzz spanyol identitása, izzó szerelem… kukásautó, szeméttelep, kemence. Eljött a vég? Dehogy, csak egy új kezdet. Itt pedig vége lett az addig se létezett nyugalomnak. Pánik, kampó, és végül jöhet a várt „huuuuuuu” és a megnyugvás. Csillogó, könnyes mégis boldog szemek. Az eddigi legnagyobb epizódja, a legjobb sorozatnak.
Igaz, vannak még olyan emberek, akik tagadják a mese-szeretetüket. S akik kiüvöltik a világba, hogy a mese örök? Igen! Hogyan is ne tennék, ilyen filmekkel. Engem sem érdekelt, hogy egyike voltam annak a kb. 5 nagynövésűnek, akik képesek voltak részt venni egy mozis örömünnepen, ahol minden megkeseredettségünket félredobva lettünk ismét gügyék és felhőtlenek. Előtört belőlünk az „állat”, az a bizonyos sokszor emlegetett gyermeki én, aminek nem lehet parancsolni, hiszen időnként elő kell bújnia. A tökélyből egyetlen olyan pontot se tudok kiemelni, ami a várt színvonal alatt repült volna, sőt! Csakis csillagos szárnyalásról beszélhetek: egy a maga nemében tökéletes mű! S ha valaki ellenkezne, jelezném erős akaratú, jól rúgó lány vagyok…
Nem kell örökké ellenkezni. Habár a Toy Story ellen nem is szabad, nem is lehet. Ez már egy szükséglet. Kell az a cowboy kalap, és a lézerfény, Szemenagy, no meg a többiek! Örökké. A végtelenségig és még tovább.
Jenei Brigitta
(olvasó-szerkesztő)
