Tiszta, kecses, érzelmes, törékeny, fehér. Balett. Mocskos, csábító, szenvedélyes, fekete. Akarat. Minderre szüksége van annak, aki el akarja játszani a Hattyú királynőt. De létezik olyan lélek, akiben mind a kettő egyszerre van jelen?  

Mi van, ha valaki annyira tiszta, annyira ártatlan, törékeny, hogy képtelen megtalálni magában a bűnös oldalt? A mese és a valóság sokszor közel van egymáshoz, de Nina elhiteti magával, hogy a kettő egy és ugyanaz.  A kéjes hódítót és a hamvas fennköltséget kell megtalálnia egyszerre, és úgy eljátszania, hogy hiteles és sikeres darabot lássanak a nézők. Itt nincs helye botlásnak, csak a mocskos sikernek. A fantázia legmélye és saját valójának hátrahagyása az egyetlen út, hogy hiteles legyen Odetette és Odilia tánca. Megéri elveszíteni egykori valónkat, hogy teljesítsük a célunkat? Megéri akkorát álmodni, amiből nincs kiút?  

A filmben Nina Sayers-et alakító Natalie Portman remekül hozza az általa megformálandó, túlságosan is tiszta lelkű, de a romlottságot minden erejével kereső főhősnőt. Szerelmes szakmájába, ami egyúttal az élete, és mint az a szerelemben is olykor-olykor előfordul, túl sokat áldoz érte. A képzelet, az álom és a valóság eggyé válik, amiből nem talál kiutat.

A Fekete hattyú szerepére tökéletesen alkalmas Lilly, a szabad lelkű táncosnő vagyis Mila Kunis, maga a romlott lélek, szintén eddig még nem látott játékot nyújt. Ott van, messziről figyel, és a „vásznak” mögött bujkál, irányítja a szálakat, legalábbis Nina képzeletében. Új utakat mutat a lánynak, amitől valóban mocskos lesz egy addig makulátlan lélek

A rendező szerepében Vincent Cassel, is minden erejével azon van, hogy a fekete tollak valóban kinőjenek Nina bőre alól, és szárnyra kapjon a bűn, és a csábítás. Még nagyobb kényszer, még több kéz, amelyek átlökik a fekete határon a hófehér hattyút.

A film zenéjét Clint Mansel szerezte. Véleményem szerint kifogástalanul odavág, és ellazít, ha szükséges, borzongok és izgulok, ha kell. Látom, ahogy a hattyú táncol, érzem, ahogy Nina fél, dühöng és átadja magát Odiliának, a fekete madárnak, és együtt érzek vele, ahogy életre kel, és eddig nem ismert énjével él a színpadon.

Darren Aronofsky a film rendezője, jogosan gyakorolhatja már a tükör előtt a köszönőbeszédét. Az Oscar díj ugyanis, ilyen alkotásokra vár. 

Pósa Lilla