Tényleg eltűntek az emberi kapcsolatok a mai világban? Vajon a család, a barátok összegyűlnek-e még egy-egy estére rendszeresen? Beülni valahova egy kávéra, egy vacsorára, hogy megbeszéljék mi történt velük?

A probléma sajnos létezik. A mai rohanó világunk nincs időnk arra, hogy leüljünk egymással valahova és órákon át beszélgessünk. Itt a személyes jelenlét a fontos. Mert azt bátran állíthatom, hogy a „virtuális térben” azért folyamatos a kommunikációnk egymással. De vajon az msn, vagy a facebook jó megoldás mindenre?

Kíváncsiságom egészen a Colombo étterem és kávézóig vitt. Ahol arról beszélgettem a tulajdonosokkal és a vendégekkel, ők, hogy látják ez előbb említett problémát. 

„Nem mindennapos dolog ma már, hogy az emberek étterembe, vagy pubba járjanak.

Ráadásul ma már az alkohol motivál, és azért megyünk el valahova, hogy leigyuk magunkat.”  

Induljunk egy kicsit korábbról! 1900-as évek eleje. Az akkori embereknek természetes, hogy éttermekbe, kocsmákba járnak, akár még azt is mondhatom, hogy napi rutin is volt elmenni valahova. Ha csak abba belegondolunk, hány írónk, költőnk remekműve készült el egy-egy kávézóban, étteremben.

„Régen Budapestről, mindenkinek a kis „piros kockás, abroszos” kocsmák jutottak eszébe. A kocsma persze ne pejoratív értelemben. Akkor a kulturális és társadalmi élet itt zajlott. Ami mostanra meghalt teljesen eltűnt.”

Na de, nem kell feltétlen ennyire messzire menni. Elég, ha 20-25 évet visszaugrunk az időben. Amikor szüleink még gyerekek voltak. Nem volt ennyire rohanó élet, nem dolgoztak az emberek hétvégén. Ez csak a családé volt! Ami nem abból áll, hogy otthon van mindenki, a tv, számítógép előtt ül és várja, hogy teljen az idő.

„Én még gyerekként eljártam a szüleimmel vasárnaponként étterembe. Elmentünk reggel kirándulni, és akkor nem csomagoltunk, hanem bementünk valahova. Már csak azért is, hogy anyának ne kelljen vasárnap is főzni.”

Térjünk csak vissza a jelenhez! Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, hogy néz ki egy átlagos napunk?! Teszünk mi azért, hogy az igazi kapcsolatok megmaradjanak. Vagy megelégszünk a „virtuális kommunikáció” nyújtotta lehetőségekkel?! Nem lehet, hogy csak kifogásokat keresünk?! Azért az a mondás még mindig igaz, hogy amire akarunk, arra tudunk időt szakítani.

„Van egy csoport, ők egy idősebb társaság, pedagógusok, régen egy iskolába dolgoztak. De az akkori rendszer miatt, szétrakták őket más-más iskolákba. Viszont a kapcsolatot nem akarták megszakítani, ezért még mindig összejárnak minden hónapban csütörtökönként. Ezt csak tényleg így lehet, hogy beírom a naptáramba és akkor nem jöhet közbe semmi. Amúgy meg csak azt mondják az emberek, hogy majd összefutunk, majd beszélünk, és így eltelnek hónapok, és elvesznek ezek a kapcsolatok is. Olyan jó érzés, hogy ők igenis, minden hónapban itt vannak, és nem adják fel az emberi kapcsolatokat.”

Igaz nem igaz, tényleg így megy.  Na azért, hogy ne legyünk ennyire negatívak a témával kapcsolatban. Mindig akadnak kivételek is persze. És ha egy kicsit jól megnézzük egy ilyen hely törzsvendégeit, azért érdekes dolgokra figyelhetünk fel. Még mindig vannak, akik az elején feltett állítást cáfolni akarják. Van még remény…

„Jár ide egy siket-néma társaság is. Ők minden szerdán este, adott időben itt vannak, sose hiányoznak. Rendszeresen siket-néma karaoke-t játszanak, vagy színdarabot adnak elő. Először számomra is döbbenet volt, ugyanúgy eljelölik a szövegét a daloknak. A dallamot pedig érzik, az érzékszerveik annyival fejlettebbek, hogy érzik a rezgéseket. Sőt az első magyarországi siket-néma színésznő is köztük van. Idén fog diplomázni. Ő Mázló Tímea. Ő egyébként Júliát is alakítja az egyik nagy színházban. „

Jöhetnek gazdasági, anyagi problémák. Valamiért mégis megéri megtartani ezeket az éttermeket.

„Álmom volt egy ilyen kis hely. És hogy visszahozzam valamilyen szinten a múlt hangulatát. Hogy az asztaloknak ne száma legyen, hanem mondhassam azt, hogy igen az a hely xy helye, mert ott szeret ülni, az az ő törzshelye. Mint például a jobboldali box, az siket-néha társaság helye, a Timiék boxa.”

Most itt ülhetek előttem Évával, az étterem tulajdonosával furcsa érzés tölt el. Látok valamit a szemében, ami elgondolkodtat azon, hogy bár nagy igazság van abban, hogy eltűnőben vannak az emberi kapcsolatok, de feladni mégsem szabad. Ez nem múlik semmin, nem függ anyagiaktól, politikától. Mindössze csak annyitól, hogy mi, saját magunk eldöntjük-e azt, hogy igen én most elmegyek valahova és beszélgetek egy jót a barátnőmmel. Úgy tűnik csak elhatározás kérdése.

 „Van, amikor elcsügged az ember, de ezek az apró örömök, a remény, hogy még nem szűntek meg az igazi kapcsolatok továbbvisznek. „ 

Bátor leszek! Álljon fel! Tényleg álljon fel abból a székből, ahonnan ezt az írást olvassa! Hívja fel az első személyt, aki eszébe jut, akivel most órákon át beszélgetni fog…

Nos? Elindult már?

Csizmadia Dóra