Egy KOS-felvételi tapasztalatai
Mediterrán szívtiprók, afganisztáni kecskepásztorok, Gyurta Dániel hasonmások, szőke híradós fenoménok. Feltörekvő riporter jelöltek, akik könnyed inváziót vittek végbe Komlósi Gábor szentélyében. Megjöttek az újak, az „öregek” pedig nézhették a trónkövetelő „ifjúságot”.
Annak ellenére, hogy mennyire különböző húrokon pendít meg minket az élet, sokan veszik ugyanarra az irányt. Vannak, akik lázadnak, hajat festetnek és élnek. Mások nem lázadnak, nem festetnek hajat és élnek. A többiek pedig bevonulnak a Vörösmarty utcába, a negyvenhétbe és riporterek lesznek. Élnek!
Így történt ez most is. A tél közepén, bakancsban, kabátban érkezett meg az új termés. Mindenkiben buzgott az izgalom, egy helyen tömörültek, hiszen egységben az erő. S mégis úgy méregették egymást, mintha egy halálos küzdelem előtt figyelnék meg jól az ellenfeleik gyengepontjait. Így egyszerűbb. Még ha idegenek is, a félelem jó kovácsoló erő.
Dübörögtek a gondolatok, remegtek a lábak, reszkettek a szemek. Néztek az asztalra, a könyvbe, a fejük fölé, a hajuk alá; bárhová, csak a szemekbe ne kelljen. A régmúlt ifjak, akik már túlélték a felvételi hősi próbáját, körbeállva, könnyed mosollyal az arcukon és apró kárörömmel a zsebükben figyelték az újakat. Nekik már megvolt a belépő számuk, ők már túl voltak a „nehezén”, már beleszagoltak abba a hírhedt riporter-levegőbe. Számukra aznapra már csak a szórakozás, és az ifjoncok „kínzása” maradt…
S hiába a csend, hiába a komoly tekintetek, megindult a mókuskerék. Az első küldetés: figyelni hogyan tud Kolozsi és Komlósi párosa egyszerű szinkronban előadást rittyenteni a komoly mag és az őket körülvevő kamerás-fotós-társaság elé. A monológok zajlottak, az ifjú tömeg hipnotikus nyugalomba merült, az „idősebbek” pedig halkan kievickéltek a teremből, s megkezdték a stratégia-építést.
Így vált még inkább külön a két tábor. A sötét oldal, amelyet már régóta átjárt a gonosz, mégis határtalan erő; a másik oldalon pedig a még tiszta, szeplőtelen gyermekek, akiket mérhetetlenül csábított a sötétség ereje. A tehetség és a démoni kreativitás csírája már valahol mélyen, kínozta őket, ez vezette el a kis csoportot erre a végzetes ösvényre.
S amíg izgalmat, gyomorfájdalmakat és kattogó vakukat álltak ki, addig a fekete lovagok gépet, mikrofont, diktafont nem sajnálva igyekeztek az idegösszeomlás végleteibe taszítani őket. Ez az ára. Ha belépsz, benn vagy. Ha belépsz, elviseled, hogy minden sarkon technikát tolnak az arcodba. Csak azért, hogy később Te is tolhasd.
Ezt követően a „kerék” gyorsabb ütemre váltott: érkeztek a teszt hegyek, kérdés halmok. S mikor már a kezek is ásítottak, jöhetett a beszédterápia, vagyis a kamera „kínpróba”. Kicsi szoba, kicsi szék, nagy kamera, nagy agyak előttük (s persze az ajtón túl ott lapuló végzős gárda, tévével a kezében). Körülmények csupán, a többi már a kicsi palántákon múlt. „Lökd ki a tutit!” A nagyokos roham pedig zsűrit játszva pontozott, érdekes arcokat látva ámult, és minősített, ahogy kell. Eltűnt egy-egy Gyurta, aki után futott a ház népe. Kis híradósok nagy tehetséggel taszították elkeseredésbe, és Facebook profilozásba a remegő öregeket. Feltűnt pár szürke sapkás kismanó, csíkos pólós zenei műsorvezető, egy-egy András és Bandi. S persze a nagyokos, magas, szemüveges fiatalúr, aki mindenkit átejtett: egy sportos negyvenes Afganisztánból. Jött és ment, mint a futószél. Így forog a kamera egy felvételin, így forognak a felvételizők.
Ilyen az élet ideát, az alkotók felén. Habos író-felhők felettünk, kemény kamera-utak előttünk. Vannak itt festett és természetes hajú lázadók, normál festetlenek, őrültek, bohémek, csendesek, harciasak. Egy a közös bennünk: élünk, hogy írhassunk; írunk, mert élni akarunk.
Jenei Brigitta
(olvasó-szerkesztő)
