Ismét felbődült a fotó-imádat, újra megindulhattak az emberek tarthatatlan hullámai, hogy felfeszítve, s kitépve kereteiből a Magyar Nemzeti Múzeum óriás ajtóit, immár 29. alkalommal csodálhassák meg a Magyar Sajtófotó Kiállítás gyermekeit.
Gondolhatnánk, mi amatőr műértők, avatatlan szemű kép-csodálók, hogy egyszerűbb, s szabadabb szakma nincs is a földön, mint a fotóújságírás. Hiszen gombot nyomni mindannyian tudunk… De látjuk-e azt a történetet, azt a bekeretezni való parányi pillanatot, amelybe akár az egész világot belesűríthetjük? Nem úgy, ahogyan ők…
„Szemtanú voltam, és ezek a fotók az én vallomásaim. Az eseményeknek, amiket megörökítettem sem feledésbe merülniük, sem megismétlődniük nem lenne szabad.” – James Nachtwey, fotóújságíró/haditudósító
Így találkoztam megannyi magyar vallomással; magyar szemek könnyeivel, mosolyaival és kérdéseivel. Négy terem, egy folyosó, több mint négyszáz kép. Cikázó tömegek. Élmény-hajhász tinédzserek, szerelmes andalgók, megszállott tekintetű képalkotó őrültek, idős digitális világnéző hölgyek, testvérem és persze én. Így alkottuk meg a magunk óriás halmazát, így siklottunk egyik keretről a másikra, „másik teremből az egyikbe”…
Már az első teremben óriási késztetést éreztem, hogy kamikáze telefonos utóörökítés-fotózásba kezdjek, kijátszva a biztonsági őr nénikét, hiszen hogyan is lehetne élménydúsabbá tenni egy múzeumos-képes-menetet? Én, a kém. Az akció sikeresen végbe ért, a körmenetelés pedig lassú eleganciával, s higgadt odébb taszítgatásokkal megindult, s zajlott, persze a maga királyi méltóságával.
Ha nem láttunk, hallottunk volna az elmúlt hónapokban, most arcba nyomva megkaphattunk az első és egyben utolsó végzetes dózist, a képek első hullámaival: vörös iszappal küzdő ember és állat csapatok; árvíz űzte Felsőzsolcaiak. A pillanatok adottak voltak, az érzések felfokozott lelkiállapottal környékezték a kíváncsi szemeket. Kezet nyújtottak, mi pedig félve, mégis merészen béke jobbot ajánlva váltunk szemtanúkká.
S egyre tovább haladva, embereken átlépve, áthaladva süllyedtünk még inkább a múlt kövületeibe. Lépések, még nagyobb terem. A falakról szinte már eszményi tündökléssel, s komorsággal másznak felénk a képek, igaz nem mind éri el az ingerküszöbünket, de hogyan is tehetnék. Nem élhetjük át minden egyes szem élményét, csak azok tekintete ragad magával, amelyek a legközelebb állnak a sajátunkhoz. Sajátos, ösztönös kapcsolat ez, megmagyarázhatatlan kötelék. Bosznia Hercegovina, Törökország, Dél-dunántúli (általam legjobbnak szavazott) cigány képsorozat, és esküvői túlkapás. S mikor már semmi másra nem számítanánk elénk helyezve, kifényesítve pihenget a falon Andy Vajna bimbó-villantó partner-szőkéjével. Így megy ez. S amíg a dalai láma külön kitüntetett sarkában néz az ég felé, addig tőle pár centire, műugró férfi-alkalmatosságok különös alakzatai vonzzák egyre közelebb a kopogó cipő tulajdonosokat.
Következő terem: játékos sport-lények. Rúgó, ugró, ütő, csapó, dobó, repülő, harcos tehetségek leállított másodpercei. Hamar tovább siklunk, végső állomás: természetes visszhangok. Körömnyi lények, megmosolyogtató gorillák, égig érő fa-titánok, kiegészülve sorsszerű színészek és művészek megörökítéseivel.
S már csak egy utolsó kóstoló, az utolsó folyosó. Balerinákkal az élen, s katonákkal a hátsó sorokban intettünk búcsút a túrának. Jövőre veled ugyanitt!
Jenei Brigitta
