Ugye hallottatok már a kémiáról?
Nyugalom, nem a képletekkel, protonokkal és periódusos rendszerekkel riogató, általam is utált középiskolai tantárgyról beszélek. Arról nem tudok nyilatkozni, hisz a 45 perces órák alatt végig a kint elsuhanó felhőket bámultam az ablakon át, és kérleltem karórám másodperc mutatóját: ugyan ketyegj már kicsit gyorsabban!
Ennek az írásnak a témája egy egész más kémia. Az a bizonyos vibrálás férfi és nő között. A vonzás, ami láthatatlan villámként cikázik a levegőben. A reakció, amitől olyan tüneteket produkálsz, hogy nem ismersz magadra, és reméled, másoknak fel sem tűnik, ami benned játszódik. Ez a vágy. Veszedelmes. Ellenállhatatlan.
Páran mégis felveszik a kesztyűt, és módfelett igyekeznek magukra ölteni a közömbösség szürke álarcát. Így küzdenek a rózsaszín romantika és a vörösben izzó szenvedély ellen. Nem győzhetnek, de vajon ezt ők is tudják? Ez az érzéshullám ugyanis nem az agyat támadja, de nem ám! Messze elkerüli a racionalitás birodalmát, és egyenesen a zsigereidet veszi célba. Egész testedet, egész valódat.
(Ezt kérlek, ne keverjük a szívvel, mert akkor ez az írás a szerelemről szólna, és valami csöpögős, vattacukor illatú tündérmesét kéne kikényszerítenem magamból.)
A vonzásnak viszont nem a mesékben a helye, bár az életben is vannak, akik kivont karddal állnak neki ellen. Észérveket állítanak csatába, pedig tudniuk kell, hogy néha (főleg túlerő esetén) legjobb letenni a fegyvert. Átadni magad a megmagyarázhatatlannak. Élvezni. Sodródni. Átélni. Ez a mágikus mágnes ugyanis nem gyakori vendég. Éppen ezért, a legváratlanabb időben és helyzetben találhat ránk, amikor nem is számítunk a fellobbanó tűzre. A viharra két ember között, a visszafojtott szökőárra, amelynek még a legerősebb gát sem képes ellenállni.
Hisz akit hatalmába kerít a vonzás, végül úgysem menekül.
Miért harcolnánk hát önmagunkkal?
Mucsi Dorina
