2011 február 13-án repülök túl az Óperencián, na jó csupán az Atlanti óceánon át Kanadába. Bár a dátum kissé vészjósló, mégis a remények repítenek koreográfusomhoz, Igorhoz. Átállás térben, időben és hőmérsékletben; Reggeltől estig ázva-fázva Montreál városában, a jégen. Elég merész tőlem kiskabátban a -15 fokos Kanadában.
A Világ Bajnokságra ugyanazzal a röviddel, kűrrel készülök, ezt nyilatkozom. Lehet mégsem így van? Igor „kicsit” feljavítja a programjaimat; a kör lépéssoromat kiegyenesíti, háromszor, négyszer,…megalkotja, bele kerül egy-két plusz inabauer, lábemelés, keringő és wende lépés,… Az alkotáshoz idő kell, de azért az utolsó napra, sőt edzésre megszületnek a végleges programjaim.
„Könnyű szárnyon szálltam haza, de vágyamnak gátja hóvihar lett.” Járattörlés, majd fonalszakadás és repülés helyett „lezuhanás”, sírás-rívás. Hiába a rimánkodás, átteszik másnapra a jegyem, a Retro party helyett csupán a check in jut. A bulira szó szerint rohannék haza, egy órával korábbi járatra felmegyek, így a leszállításom adva van. Münchenben is remekelek, de itt tényleg; landolás-beszállás közötti intervallum mindössze 20 perc; átérés a reptér túlsó végébe, útlevél ellenőrzés, 3 átvizsgálás. A becheckolásnál csodálkozva nézik a teljesítményem, hogy a csatlakozást elérem. I’m a sportlady, mondtam, de mást is gondoltam; már igazi erőszakos újságíró is vagyok, hisz az átvizsgálásoknál a sorokból kitörve török előre.
Lehet csodák nincsenek, de KOS igen, ha nálam van az onnan kapott igazolványom, akkor talán a retro partyn ott vagyok! De mindig adódik új alkalom, már azonnal most szombaton… március végén, pedig megint az Óperencián túl, na jó csupán egész Ázsián átutazva Tokióban.
Pavuk Viktória
