Abban az esetben, ha létezik olyan, aki le tudja szűkíteni „videotárát” fejében egyetlen kedvenc filmre, akkor valószínűleg nem ez lesz a mindig, minden körülmények között meg tudom nézni kategória győztes alkotása. Azonban a mozi kiváló és az is vitán felüli, hogy keresve-kutatva sem találhatnánk a brit királyi-család nemesi sarjának megfelelőbb karaktert, mint Colin Firth.
Vitatkozni fogok minden rosszmájúval, aki azt hangoztatja, már megint itt egy unalmas mozi,
amelynek hőse mesébe illően legyőzi önmagát. Miért? Mert egy percét sem untam. Sőt. Annak ellenére sem, hogy már az első percekben világossá vált mindenki számára, hogy mi lesz a vége. Mert hát hogyan lehet zárni egy filmet, amely előjáték nélkül az elbénázott beszéd, lebőgés a család, „szénné égés” a nép előtt filmkockákkal indít? Persze, David Seidler forgatókönyvíró bőrébe bújva én is hasonló zárást firkantottam volna össze, csakhogy meglegyen a keretbefoglalás. Szándékosan nem használom a happy end kifejezést, mert nem szívesen mondanám boldog befejezésnek azt az egyébként sikeresnek nevezhető szónoklatot, amely a népet szólítja fel, hogy induljon a II. világháború szörnyűségeibe, akármilyen pozitív és nemes köntösbe is van bújtatva. Azonban a film középpontjába, most nem a történelmi háttér áll, hanem a királyi vér tökéletességét sugalló eszme arcul csapása, mégpedig fehér kesztyűben, elegánsan. Egy király, VI. György (Colin Firth) dadogását olyan nyíltan mutatja be Tom Hooper rendező, hogy az őszintén megérinti a nézőt. Ez bátorságra vall. Viszont megint itt egy mozi, amelynek nem sikerül elrugaszkodnia idealista világunk közhelyeitől és naná, hogy megint győzedelmeskedik a jó. A „fogyatékossága” ellen harcoló hercegből közben királlyá avanzsálódott főhősünk vívódása mellett üde színfoltként jelenik meg a szókimondó logopédus Lionel Logue (Geoffrey Rush), aki híres szokatlan módszereiről. A két karakter
személyiségének és társadalmi hovatartozásának kontrasztja roppant vicces és szórakoztató perceket okoz mindenkinek.
Eszem ágában sincs átvenni a megboldogult jós polip, Paul szerepét, de Oscar éjszakájához közeledvén kikívánkozik belőlem egy megérzés, miszerint a legjobb film kategóriában kevésnek bizonyul majd az alkotás. Viszont adja magát az aranyszobrocskára Colin Firth alakítása, talán nem is véletlen, hiszen olyan, mintha az egész film rá lenne kihegyezve. Mondjuk ki, a hátán vitte az egész produkciót. Úgyhogy jöhet nekem akármilyen polip, vagy éppen a Paul babérjaira törő kancsal oposszum, ahhoz nem kell hetedik érzék, hogy megjósoljuk, ha a Bridget Jones naplójából híressé vált angol úriember áll majd a pódiumra, egyre biztosan számíthatunk, dadogós szónoklatra.
Szamosszegi Gábor
