Lassan folyó, mégis mélyen sűrűsödő arany. Úgy barangolod be a természetet, hogy közben ki sem tetted a lábad a szobádból. S közben átvernek. Másik szemet kapsz, szűrővel a tetején. Egy olyan hátrahagyott, fel sem fedezett világ szépségeit szűröd le, amit még sohasem láthattál. Hátborzongató gyönyör. Ez a 127 óra.
S ki az én Ő-m? James Franco, Aron Ralston, sziklamászó jelmezében. S mi lenne a határtalan művészet? Egy film, ami egy olyan élet-kalandor előtt tiszteleg, aki valóban világtalan volt (a maga egyediségével), s valóban átélte a „megváltó” kalandot: egy hasadékban rekedt, ahonnan csak egyetlen lehetősége volt a szabadulásra, sziklához szorult karjának amputációja. Ralston számára életének nagy győzelmét jelentette a természet akaratával szemben, míg Francónak Oscart hozhat február 28-án. Egy tökéletes találkozás. Egy nagyon jó film.
Amikor az ember tudja, hogy olyasmit fog megnézni, ami egyszer, tényleg végbement, kicsit beleremeg a várakozásba. Így voltam ezzel én is. Tudtam, hogy mire számíthatok. Tudtam az apró tényeket. Ismertem a „szabályokat”. S pont ezért féltem, mivel vicces játékszer a film, azt hiszed tudod és mégsem. Könnyen, egyszerűen indulnak a képek. Gördülékenyen. Pont olyan tempóban, hogy bele tudd képzelni magad, milyen úgy a semmibe ugrani, hogy nincs másod, csak egy idegen férfi szava, hogy jó helyre érkezel (vízbe „ütközve” odalenn), hogy lásd, a semmi közepén ott van minden, ami kincs, csak figyelned kell. S hogy Te is észrevedd, mint a főhős, hogy semmire se megyünk, ha csak magunkra számítunk. Peregjen csak az élet, de ne egyedül, csak egy hátizsákkal és egy örök túrabakanccsal a lábunkon. Úgy éledünk fel erre, mint Aron, aki egy sziklához ragadva éli meg újra azokat a kicsi filmeket, emlékeket (és jövőt…), amelyeket mindenki végig pörget magában, ha magára marad, vagy ha csak mosolyt remél.
Így találkoztam én egy régi „szerelmemmel”, s így lettem biztos abban, hogy James Franco megérdemel még egy szobrot a mama polcára, mert vannak filmek és vannak szerepek, amelyeket nem szabad magukra (elismerés nélkül) hagyni. S ez az a film, az a szerep.
Jenei Brigitta
(olvasó-szerkesztő)