Ritka, igen ritka esettel állunk szemben…

Idén szeptemberben lesz tizenkét éve, hogy a Heti hetes c. szórakoztató műsor elindult hódító útjára. Több mint egy évtized után stabilan, szilárdan, elmozdíthatatlan lábakon áll, a régi kedves gegek többsége szerencsére még mindig elsüthető úgy, mint Bajor Imre lkoholizmusa, Jáksó nőügyei („ha ugyan vannak”, jegyzi meg a cinikus néző) vagy Farkasházy Tivadar „jaccsolása”.

Hát nem nagyszerű?

A témákra majdhogynem fogadni lehetne a hét folyamán, hogy melyik kerül be biztosan a műsorba. Néha elválnak egymástól, néha keverednek egymással a politikai- és bulvártémák. Felmerül egy-két kérdés, például: miért nincs egy kicsit több sportos téma a talonban? Általános reakciók: politikai témánál az alig észrevehető kuncogástól a csendes kacajig, bulvárosnál az univerzálisnak mondható nevetéstől a térdcsapkodós röhögésig terjed. Rendkívül zavaró azonban egy-egy nagyobb hahotavihar után egy hirtelen váltás, mindenki elkomorodik, és a következő eseményt már fapofával kommentálják. Sokkal jobb volna szép lassan levezetni a poéntornádót, ha már olyan jól sikerült.

Ettől eltekintve csak apróbb bakik jellemzik a társalgást (amik persze minden vitánál előfordulnak): „egyszerrebeszéd”, közbevágások, abbamaradt történetek. A „jelmezek” nem csicsásak, nem bonyolultak, a kamerahelyzetek, a kellékek (jegyzetek, bögrék, Hajós gitárja), a fények és a díszletek megszokottak, működnek (a mikroportok néha nem), a nézői levelek frappánsak.

A műsort szemlélő nagytotál után most emelkedjünk fel egy kicsit a fotelből és közelítsünk rá egyesével a csapat tagjaira! A porondmester, Jáksó László még mindig nem unt rá a közönség nőtagjaival való flörtölésre vagy egy-egy jól irányzott, de gyakran félrecsúszó vicc eldurrantására, twitterezik és mintegy öt-tízpercenként bejelenti, hogy „most tartunk egy pici szünetet…”.

Éljen a reklámbevétel!

A főnök jobbján a régi motorosok ülnek. A Való Világ szakértőjének, Bajor Imrének a hajáról, illetve annak nemlétéről, valamint a közelgő hajbeültetéséről minden adásban el lehet sütni egypár poént. Gálvölgyi János, ha hangulata engedi, sziporkázik, Hernádi Judit pedig serényen sopánkodik egyik adásról a másikra.

A túlsó parton ülnek a friss erők, a második generáció tagjai és Teddy. Hajdú Steve rendszerint jól időzíti mondandóját és hecceit, lehetőségei viszont korlátozottak. Ő csak a viszonylag egyszerűbb témákhoz szól hozzá, az egyszerűség álláspontját képviseli a disputákban. Ez persze nem baj, meg kell hallgatni a plebset is. Hajós András, ha belelendül, szinte leforgat minket a karosszékből, néha azonban ő maga esik át a ló átellenes felére. Teddy pedig… Teddy külön kategóriát képvisel. „Örökös áldozat” szerepét állhatatosan cipeli, mintha a saját hátrányait (lassú, bonyolult fogalmazás, nem túl humoros anekdoták) tudatosan fordítaná egyre a többiek ellen, a többiek bosszantására. A puska – véletlenül vagy szándékosan – gyakran fordítva sül el.

Akadnak még bátor jelentkezők, akik megkísérlik, hogy lépést tartsanak a csapattal: egyeseknek, a tapasztalt öreg rókáknak, mint Kern Andrásnak vagy Váncsa Istvánnak ez könnyen megy. Nekik elég egy jó színházi sztori vagy egy jó beszólás és elérik, hogy másnap visszakeressem azt a bizonyos jelenetet, hogy még egyet szakadhassak…

Másoknak viszont (gondolok itt Rónai Egonra, Kormos Anettre vagy Varga Liviusra) csupán mellékszerep jut. Asszimilációval nem lehet különösebben felrázni a tömegeket. Ellenben Tereskova-nak, az akadékoskodással és a Hernádit megszégyenítő nyavalygással sikerült elérnie, hogy az adás róla szóljon. Emelem kalapom, akárhogy bosszankodtam rajta anno.

Sajnos a műsorkészítők kísérletező kedve alábbhagyott. Óvatosan, elvétve hívogatnak csak meg vendégeket. Ne bántsuk azt, ami már bevált! Pedig szívesen látnánk egy-egy celebet vagy éppen egy „igen tisztelt” nagyöreget, vajon mihez kezd a hét szék egyikével? Visszatérve a tévé elé: esetemben a műsort nézve kétfajta végkifejlet létezik: csendesen elszenderedek a vasárnap éjjel ölében, vagy felcsóválva és sajnálkozva jegyzem meg, amikor Jáksó elkezdi, hogy „jegyet rendelni lehet…”: „a fenébe, hogy máris vége van”.

Ferenci Péter