Végre elkészült a remekmű! Élvezzétek....

https://www.youtube.com/watch?v=AhJ1nd096cY

 https://www.youtube.com/watch?v=ljpIQXD6zHA

Unalmas! Nem jók a szabályok! Túl veszélyes! Változtatni kell! Veszélyben van a Forma 1!

Hányszor hallottuk már ezeket?!

Bár tény az, hogy időről időre felröppennek olyan jellegű pletykák, amik egy konkurens sorozat elindításáról szólnak!  Sőt egyre többet hallani arról is, hogy maguk a csapatok sem elégedettek teljes mértékben a jelenlegi helyzettel. A 2012-ben lejáró Concorde-szerződés változtatását is egyre szorgalmazzák a csapatok.

„A teljes Concorde-szerződést újra kell gondolni, a versenyek számát, a költségeket, a külsőségeket, a bevételek elosztását, mindent. Az egész sportágat teljes mértékben újra kell strukturálni” – nyilatkozta Flavio Biatore a héten a La Gazetta dello Sport-nak adott interjújában.

A jelenlegi érvényben lévő szerződés szerint 50-50 százalékban osztozik a bevételeken a kereskedelmi jogokat birtoklós CVC Capitals és a csapatok. Ezt az arány szeretnék a megváltoztatni…

„A sportág irányításához – az olasz csapatfőnök véleménye szerint – az istállóknak sokkal nagyobb beleszólást kell biztosítani.”

Ebben az egyben mindenki egyet ért, abban viszont már eltérnek, mennyire kellene, hogy uralják a forma 1-et a „főszereplőknek”. Egyes vélemények szerint elég már az is, ha csak 51 százalékra növelik a többséget, de vannak radikálisabb vélemények is. Sőt még egy másik sorozat elindításával is fenyegetőznek.

„A 2012-es idény végén lejár az F1 alapszerződése, és a folytatásban három út közül választhatunk: hosszabbítunk a jelenlegi jogtulajdonossal, vagy új partnerrel kötünk szerződést vagy új, önálló sorozatot indítunk, amelynek mi kezeljük a gazdasági oldalát – mondta Luca di Montezemolo, a Scuderia elnöke a CNN-nek. – Sajnos túlságosan elment a sportág a show irányába, mert a jogtulajdonos így kereshet többet. Mintha azt mondanánk a labdarúgóknak, hogy esős időben teniszcipőben játsszanak, mert úgy érdekesebb a játék, és a gyengébbik csapatnak nagyobb esélye van a győzelemre."

„Átestünk a ló túloldalára, a nyolcvan boxkiállás egy versenyen már rengeteg, az emberek pedig elveszítették a fonalat, már senki sem érti, mi történik a futamokon. Van egy határ, amelyet nem szabad átlépnünk, és a Ferrari minden erejével azon lesz, hogy ésszerű maradjon.”

Persze mint mindennek, ennek is két oldal van. A sportág egyre népszerűbb, egyre több embert „fertőz meg” szerte világon!

„Bernie Ecclestone elérte, hogy az F1 az egész világot behálózza, lesz futamunk Amerikában, Oroszországban és Indiában is, most nekünk kell tennünk azért, hogy fogyasztható sportágat adjunk ezeknek az országoknak" – mondta Montezemolo.

Mindig is voltak, lesznek olyan emberek, akik kifogásolnak majd valamit. Sosem lesz egyszerre mindenkinek jó.

De az tény és vitathatatlan, hogy a Forma 1 növekvő népszerűsége, már több mint 60 éve megállíthatatlan! 

Csizmadia Dóra

Tényleg eltűntek az emberi kapcsolatok a mai világban? Vajon a család, a barátok összegyűlnek-e még egy-egy estére rendszeresen? Beülni valahova egy kávéra, egy vacsorára, hogy megbeszéljék mi történt velük?

A probléma sajnos létezik. A mai rohanó világunk nincs időnk arra, hogy leüljünk egymással valahova és órákon át beszélgessünk. Itt a személyes jelenlét a fontos. Mert azt bátran állíthatom, hogy a „virtuális térben” azért folyamatos a kommunikációnk egymással. De vajon az msn, vagy a facebook jó megoldás mindenre?

Kíváncsiságom egészen a Colombo étterem és kávézóig vitt. Ahol arról beszélgettem a tulajdonosokkal és a vendégekkel, ők, hogy látják ez előbb említett problémát. 

„Nem mindennapos dolog ma már, hogy az emberek étterembe, vagy pubba járjanak.

Ráadásul ma már az alkohol motivál, és azért megyünk el valahova, hogy leigyuk magunkat.”  

Induljunk egy kicsit korábbról! 1900-as évek eleje. Az akkori embereknek természetes, hogy éttermekbe, kocsmákba járnak, akár még azt is mondhatom, hogy napi rutin is volt elmenni valahova. Ha csak abba belegondolunk, hány írónk, költőnk remekműve készült el egy-egy kávézóban, étteremben.

„Régen Budapestről, mindenkinek a kis „piros kockás, abroszos” kocsmák jutottak eszébe. A kocsma persze ne pejoratív értelemben. Akkor a kulturális és társadalmi élet itt zajlott. Ami mostanra meghalt teljesen eltűnt.”

Na de, nem kell feltétlen ennyire messzire menni. Elég, ha 20-25 évet visszaugrunk az időben. Amikor szüleink még gyerekek voltak. Nem volt ennyire rohanó élet, nem dolgoztak az emberek hétvégén. Ez csak a családé volt! Ami nem abból áll, hogy otthon van mindenki, a tv, számítógép előtt ül és várja, hogy teljen az idő.

„Én még gyerekként eljártam a szüleimmel vasárnaponként étterembe. Elmentünk reggel kirándulni, és akkor nem csomagoltunk, hanem bementünk valahova. Már csak azért is, hogy anyának ne kelljen vasárnap is főzni.”

Térjünk csak vissza a jelenhez! Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, hogy néz ki egy átlagos napunk?! Teszünk mi azért, hogy az igazi kapcsolatok megmaradjanak. Vagy megelégszünk a „virtuális kommunikáció” nyújtotta lehetőségekkel?! Nem lehet, hogy csak kifogásokat keresünk?! Azért az a mondás még mindig igaz, hogy amire akarunk, arra tudunk időt szakítani.

„Van egy csoport, ők egy idősebb társaság, pedagógusok, régen egy iskolába dolgoztak. De az akkori rendszer miatt, szétrakták őket más-más iskolákba. Viszont a kapcsolatot nem akarták megszakítani, ezért még mindig összejárnak minden hónapban csütörtökönként. Ezt csak tényleg így lehet, hogy beírom a naptáramba és akkor nem jöhet közbe semmi. Amúgy meg csak azt mondják az emberek, hogy majd összefutunk, majd beszélünk, és így eltelnek hónapok, és elvesznek ezek a kapcsolatok is. Olyan jó érzés, hogy ők igenis, minden hónapban itt vannak, és nem adják fel az emberi kapcsolatokat.”

Igaz nem igaz, tényleg így megy.  Na azért, hogy ne legyünk ennyire negatívak a témával kapcsolatban. Mindig akadnak kivételek is persze. És ha egy kicsit jól megnézzük egy ilyen hely törzsvendégeit, azért érdekes dolgokra figyelhetünk fel. Még mindig vannak, akik az elején feltett állítást cáfolni akarják. Van még remény…

„Jár ide egy siket-néma társaság is. Ők minden szerdán este, adott időben itt vannak, sose hiányoznak. Rendszeresen siket-néma karaoke-t játszanak, vagy színdarabot adnak elő. Először számomra is döbbenet volt, ugyanúgy eljelölik a szövegét a daloknak. A dallamot pedig érzik, az érzékszerveik annyival fejlettebbek, hogy érzik a rezgéseket. Sőt az első magyarországi siket-néma színésznő is köztük van. Idén fog diplomázni. Ő Mázló Tímea. Ő egyébként Júliát is alakítja az egyik nagy színházban. „

Jöhetnek gazdasági, anyagi problémák. Valamiért mégis megéri megtartani ezeket az éttermeket.

„Álmom volt egy ilyen kis hely. És hogy visszahozzam valamilyen szinten a múlt hangulatát. Hogy az asztaloknak ne száma legyen, hanem mondhassam azt, hogy igen az a hely xy helye, mert ott szeret ülni, az az ő törzshelye. Mint például a jobboldali box, az siket-néha társaság helye, a Timiék boxa.”

Most itt ülhetek előttem Évával, az étterem tulajdonosával furcsa érzés tölt el. Látok valamit a szemében, ami elgondolkodtat azon, hogy bár nagy igazság van abban, hogy eltűnőben vannak az emberi kapcsolatok, de feladni mégsem szabad. Ez nem múlik semmin, nem függ anyagiaktól, politikától. Mindössze csak annyitól, hogy mi, saját magunk eldöntjük-e azt, hogy igen én most elmegyek valahova és beszélgetek egy jót a barátnőmmel. Úgy tűnik csak elhatározás kérdése.

 „Van, amikor elcsügged az ember, de ezek az apró örömök, a remény, hogy még nem szűntek meg az igazi kapcsolatok továbbvisznek. „ 

Bátor leszek! Álljon fel! Tényleg álljon fel abból a székből, ahonnan ezt az írást olvassa! Hívja fel az első személyt, aki eszébe jut, akivel most órákon át beszélgetni fog…

Nos? Elindult már?

Csizmadia Dóra

Józan eszem hiába tiltakozott, hasztalan ismételgettem magamban, hogy „ugyan mit érdekelne engem”? Újságíró-tanoncként (sajnos?) nem hagyhattam ki ezt a „páratlan” és „történelmi jelentősséggel bíró” estét. Nevethettek ezen, de akár személyes ismerőseimen keresztül, akár közösségi oldalakon szörfözve, állíthatom hogy – a közelmúltból szemezgetve – csupán a királyi esküvőt előzte meg ekkora várakozás.

Kitartóan úsztam az ár ellen, igyekeztem minél kevesebb felületet hagyni a televíziónak és az internetnek, hogy a Való Világ szelleme elérjen. Ha információ kellett, mástól kérdeztem meg, a műsort csak „átkapcsolásnyi” ideig néztem. És lám: az örvény most engem is beszippantott.

Mindössze pár perc választ el minket attól, hogy megtudjuk: ki visz el mindent? Dzsörzi-jerzsi, a kockás-hasú szépfiú vagy Alekosz, a „bárgyú-bika”, ahogy családi körben gyorsan elneveztük.

Általános közérzetemről az alábbi leírás számol be: az adrenalin-szint az egeket verdesi, hatalmas izgalmamban ülve maradni is alig bírok. Idegességemet úgy látszik, kizárólag nyújtózkodással és vízilóásításokkal tudom csillapítani. Hűha, egyre több… már nagyon izgatott lehetek.

Nézem, nézem őket, azokat a szép fejeket és egyre csak arra gondolok: kik ezek? „Dzsörzi, te rengeteget fejlődtél”, ugyan miben? Énekelt? Táncolt? Nem. Akkor miért állítják be úgy?

A düh- és hányingerküszöb az eredményhirdetés után hág a tetőfokára: Alekosz tombol, Dzsörzi csak ül és néz, a közönség extázisban ünnepel. Alekosz… Alekosz… te drága Alekosz… hát mégis te nyertél! Van isten…

A Reality-színház kitett magáért. A körítés egészen kiváló. A háttér villog, fénylik és tüzesen ragyog, a porondmesterek eladják az árut, a rivaldában álló főszereplők létrehozzák a kamudrámát: nevetnek és nevettetnek, sírnak és megsiratnak. Könnyeznek és isznak. Szép is lenne mindez, ha a műviség álarcát le tudnák vetni. Bár azon elgondolkoztam, hogy a Színművészeti-felvételire legközelebb Alekosz monológját viszem, Elválás a Villától címmel.

Búcsúzóul még megnézhetjük a legjobb, legszebb pillanatokat. A műsorszervezők felvonultatják előttünk, hogy fél év alatt hányféle idióta jelmezbe sikerült öltöztetni a delikvenseket, hányszor tudták fél-pucérra vetkőztetni őket, hányféle testhelyzetet vettek fel a villalakók, illetve hány lányt tudtak lesmárolni.

Bevégeztetett. Ami elmúlt, elmúlt.

Semmi vész! Ne aggódj, Magyarország! Hamarosan jön Alekosz saját műsora!

Ferenczi Péter

Ha valaki látta, a Fekete hattyú című filmet, akkor tudja, mire gondolok, mikor azt mondom, hogy beszélgető partnerem maga a megtestesült fehér hattyú. Kecses, törékeny, csodaszép, és gyönyörűen táncol. Olyan, mint egy igazi jéghercegnő, csak meleg szívvel. Ő nem más, mint Pavuk Viktória magyar műkorcsolyázó bajnok.

Olyan vagy a jégen, mintha otthon lennél, minta ott lennél önmagad.

Biztosan azért mert, négy éves korom óta a jégen vagyok. Édesanyám vitt fel, és akkor azt mondták, hogy tehetséges vagyok, az alkatom is megvan, és tulajdonképpen ott ragadtam.

Szerettél a jégen lenni olyan kislányként?

Nem igazán emlékszem, még kicsi voltam, de édesanyám mindig elmeséli, hogy a svéd edzőnőm mennyire szeretett engem, még örökbe is akart fogadni!

Komolyan? Mesélj!

Hát, tulajdonképpen, azt mondta világbajnokot farag belőlem, és pont ilyen kislányt szeretne, mint én vagyok, mert nem lehetett gyereke. Természetesen anyukám jót nevetett, és nem adott, de mindenesetre ez egy emlékezetes sztori.

Hát, vicces az biztos! Gyerekkorod óta űzöd a sportot, emellett hogy ment az iskola?

Nagyon nehéz volt. Reggel edzés, aztán iskola után megint edzés. Az osztálytársaimmal sem volt könnyű, mert nem sokat voltam benn a suliban. A hétvégéim azzal teltek, hogy az íróasztalnál ültem, és pótoltam azt, amit a többieknek a héten kellett tanulni. Bulizás az szinte teljesen kimaradt az életemből, csak a korira koncentráltam, imádtam, ez volt a szerelmem.

Volt egy kis idő (egy időszak), amikor nem tudtál korizni.

Igen, az elmúlt két év, húzós volt. 2008-ban nem engedtek ki az EB-re, pedig akkor fantasztikus formában voltam, még Sebestyén Julinál is több pontom lett, de nem engedtek ki. Ez nagyon megtört ez, és még jobban, még többet, adtam bele az edzésekbe, szinte fanatista módon jártam le a jégre. Aztán, lett egy túlterhelésem, ezután pedig a lágyékomnál egy gyulladásom, így egy kicsit le kellett állnom, pihennem kellett. A tavalyi olimpiai évben, ugyan nem voltam kirobbanó formában, de jó voltam, és akkor sem engedtek ki. Elég nehéz időszak volt az, mert nem csak a munkámat nem támogatták, de úgy éreztem, hogy lelkileg sem segít senki.

Láttál belőle kiutat?

Igen. Beiratkoztam egy riporter iskolába, ahol rengeteg támogatást kapok, megismertem egy teljesen új oldalamat, és egy teljesen másik szakmát, úgy érzem kinyílt előttem a világ. Így már látom, hogy nem csak a kori van, hanem van más is, ami örömet okozhat, és bízom benne, hogy most már kijövök ebből a gödörből.

Más lett egy kicsit az életviteled?

Szerencsére, így hogy találtam magamnak más elfoglaltságot is, kicsit más lett, igen. Eljárok bulizni, és most, hogy látom az élet ezen oldalát, kezd hiányozni a magánélet. Ha érted mire gondolok. (nevet) Az úgymond „fanatista időszakomban” csak a versenyeken voltak plátói szerelmeim. Most jöttem rá, hogy én is szeretném a „tányér falhoz vágós, de aztán összeborulós” szerelmet, az igazi érzést, nem csak a csipkerózsika szerelmet.

Van olyan dolog, amit visszacsinálnál az életedben?

Talán azt, hogy nem csinálnám ilyen fanatista módon a korit. Ha tudtam volna, hogy ilyen fokon ellenem fordulnak, nem hajszoltam volna túl magam. Éltem volna az életemet, és miközben az egyik szerelmemet űzöm, addig várnám a másik szerelmet. 

Pósa Lilla

 Állj! Játszunk valamit!

Mielőtt bármit is csinálnának, nézzenek rá erre a képre itt oldalt! Nem érdekes most, hogy ismerik-e a képen szereplő hölgyet! A lényeg, hogy alakítsanak ki egy képet magukban, mielőtt folytatnánk a játékot.

Jól gondolják végig! Nem hajt semmi! Ráérünk, nézzék csak meg alaposan!

Sikerült?! … Remek.

Most jön csak a játék igazi értelme. Lerántom a leplet Mucsi Dorináról!

Így önök is rájöhetnek, mennyire befolyásol minket az első benyomás. Ez az egész játék lényege.

Lássuk…

Hogyan látod önmagad? Saját bevallásod szerint milyen is Mucsi Doris?

Hát mindenképp egy összetett csaj, de nagyon!

Azt hiszem a környezetem tök másnak lát, mint ahogy én látom magam, vagy amilyennek ismerem magam.

Gondolnád, hogy tök félénk tudok lenni, bátortalan és sokszor vagyok zavarban?

Ha címszavakban kéne mondanom, akkor mindenképp optimista, vicces(nek mondanak), pörgős, olyan "let"s do it' típus…ez az egyik felem.

A másik az sokkal lelkizősebb, érzékenyebb. Az lehet, hogy nem jön át a hétköznapokban, de néha hatalmas hullámvölgyeket élek át.

Furcsa, mert az egyik felem tök exhibicionista, a másik meg visszahúzódó, de a Halak általában nagyon kettős személyiségek...

Miért láthatnak ennyire másnak? Leplezed a valódi éned?

Nem, egyáltalán nem! Ha akarnám, se tudnám, én mindig 100% önmagam vagyok. Azért lehet, mert ezek mind bennem vannak, amiket felsoroltam, csak ugye az átlagos élethelyzetekben inkább az jön le hogy egy vidám, mosolygós hölgyike vagyok…ami egyébként igaz is!

Az mondjuk igaz, hogy nehezen nyílok meg. Kell egy idő, amíg beleszokok egy társaságba, addig utálom magam, addig nem tudok olyan laza lenni és olyankor ismernek félre.

Ha jól értem, hamar ítélnek meg!

Igen! Szerintem azt hiszik, hogy egy nagy „heartbreaker” vagyok, meg beképzelt.

Nehezen nyílsz meg! Ide kívánkozik a kérdés. Sok igaz barátod van?

Az hogy ki vagy mi az igaz barát az szubjektív...

Én sok embert tartok barátomnak, de igaznak csak nagyon keveset. Ahhoz évek kellenek. De egyébként vagyok olyan jóhiszemű, hogy elég sok embernek megmutatom magam, ha már átléptem a fentebb említett "lazulási" ponton.

Hamar megbízom az emberekben, és emiatt sokszor koppanok, de sose tanulok belőle.

Tehát van negatív tapasztalt is. Mesélsz rá példát?!

Sűrűn csalódok az emberekben, de ez biztos az én hibám is. Valahogy úgy érzem, hogy én adok, adok és adok, és a felét kapom vissza...vagy még annyit se. Ez lehet igaz szerelemre, barátokra, mindenféle kapcsolatra.

Egyik kapcsolatom után, úgy voltam vele, hogy én többet a kisujjamat sem mozdítom meg senkiért! Egy darabig tényleg nem is tettem, aztán eltelt kb 2 hónap és megint ugyanazt csináltam. 

De egyébként tök jókat szoktam mulatni magamon így utólag…

Mulatni? Ez érdekes! Sokan inkább el akarják, minél előbb felejteni a történteket, nem is akarnak rá gondolni, mert csak újra elszomorodnak. Ez egyfajta életszemlélet? Megpróbálni még a negatívokra is vidáman gondolni?

Ez pont az! Szerintem a legnagyobb hülyeség a megbánás!

Én annyi hülyeséget csináltam már, amit utólag bánhatnék, de eszemben sincs! Sőt! Örülök az összesnek, és valószínűleg megint ugyanúgy csinálnám, mert ott és akkor úgy akartam.

Szerintem csak az elszalasztott lehetőségeket kell bánni…

Szalasztottál már el lehetőséget?

Nem! Legalábbis nem jut egy sem eszembe, szóval valószínűleg semmi fontosat.

Mit vársz az élettől?

Hm..nem is tudom, sodródom! Na jó ez túlzás,  persze vannak célok, munkában az, hogy egy olyan hivatást űzzek amit imádok, és jó is vagyok benne, valami kreatív, ezért vagyok most a KOS-ban. Aztán majd kiderül valamilyen szinten úgyis meg van írva, hogy ki hova kerül, szóval ettől nem félek.

A magánélet...hát ez nehéz, ha pár éve kérdezel, akkor azt mondom, hogy férj, 2 gyerek...klasszikus családmodell. Most már nem így gondolom.

"ha pár éve ezt kérdezem,,," mi történt, ami ezt megváltoztatta?

Gazdagabb lettem pár tapasztalattal, jobban átlátok a férfiakon, meg ezen az egész kapcsolat témán. Rettentő naiv voltam már nincsenek nagyon illúzióim. Várom, hogy majd valaki bebizonyítja ennek a kis kiábrándultságnak az ellenkezőjét...de késik! J

Térjük vissza egy korábbi válaszodhoz, amikor azt mondtad, hogy úgy is meg van írva, hogy ki hova kerül… Ezek szerint hiszel a sorsban?

Teljesen, illetve úgy, hogy az alap forgatókönyvünk az meg van írva, de a sors válaszutak elé állít és az, hogy mikor melyik utat választod, az alakítja a kis sztoridat, de véletlenek tuti nincsenek...

Álltál már válaszút előtt az életben?

Igen, sokszor! Amire az előbb utaltam, ez a megtegyem, ne tegyem kérdés és mindig tök hamar eldöntöttem...hogy igen pedig egyébként nagyon nehezen tudok döntésre jutni … Mérleg aszcendens

Mérleg aszcendens?! Ezek szerint a horoszkópokban is hiszel?

Hát nem a napi horoszkópokban! De az egyes jegyekhez tartozó jellemzésekben teljesen! Meg hogy melyik jegy melyikhez passzol és például nekem kikkel nem ajánlatos kezdeni.

Tapasztaltad is? Vagy alapból, mert azt írta a horoszkóp, illetve ez a jellemzés, azért nem is kezdel velük?

Valahogy mindig úgy alakult, hogy nekem eddig vagy Halak, vagy Mérleg férfiak jutottak, de semmi más. Ez biztos nem véletlen! Mivel én is ezekből vagyok összegyúrva. Egyébként meg tapasztaltam is, de baráti kapcsolatoknál ez ugyanígy van ám.

Nem zárkózom el, de ált. mindig bebizonyosodik, hogy vannak jegyek akiktől „sikítófrászt” kapok…

Melyek ezek a jegyek?

Előre is elnézést, de a Kos és az Ikrek, főleg férfiak esetében. Persze mindig van kivétel!

Miért kéne elnézést kérned?

Mert senkit nem akarok megbántani, aki ezt olvassa és Kos vagy Ikrek. Nem arról van szó, hogy nem jönnék ki velük a mindennapokban mivel baromira alkalmazkodó vagyok, csak nem érzem azt a bizonyos rezgést…

Fontos az a rezgés?

Fontos, bár nem elég! Egy kapcsolat normális kiépítéséhez és fenntartásához legalábbis ugyanúgy kellenek a racionális dolgok, és sok-sok energia mindkét fél részéről. Viszont ha nem érzem rezgés, akkor abból nem is lesz semmi! Jaj, már megint a férfiakról beszélek…

Tehát? Kedves olvasók! Beigazolódott az első benyomás?! Vagy mint oly sokszor már életünk során, most is tévedtünk....Nem szabadott volna elsőre megítélni valakit… Vagy tévednék?!

Ha csak a zenét és az általunk elnémított szereplőket nézzük, akkor győztes remek, de mivel utó- rendezni nem tudunk, inkább egy Arany Málnát dobjunk felé.

Szépséges Piroskánk leszűrt, meggyantázott története már évtizedek óta kering a gyerekszobákban; Hollywood persze magához méltóan, nagyobb fordulatot és eredeti Grimm-féle szexuális réteget húzott a történetre.  Ami persze sosem gond, sőt a közönség él-hal a túlfűtött erotikájú, természetfelettit kapargató filmekért.  Ezt a látszatot kelti a tökéletesen összeállított előzetes, s mégis csak egy lassan folyó, ismétlődő és semmitmondó párbeszédeket felvonultató, gyakran csak sétálgató statiszta rengeteget mutató próbálkozást kapunk.

Persze nem meglepő, hogy Catherine Hardwicke – az Alkonyat sorozat első részének rendezőnője – nem hagyhatta ki, a manapság virágkorát élő gótikus vámpír-vérfarkas-boszorkány filmek óriás hullámának újbóli meglovagolását. Az energiáktól mindig túláradó Hardwicke, már az Alkonyat forgatása idején bebizonyította, hogy megállíthatatlan lelkesedéssel tudja kielégíteni a tini szívek vágyálmait. Ez akkor sikerült, most nem!

Már az első képkockáktól kezdve, az az érzése támad az embernek, hogy talán visszarepült 2008-ba és bármelyik pillanatban kaphat egy Bella Swan – Edward Cullen lélekháborút. A recept pedig: a jó, a rossz és a különleges szépség szerelmi hármasa, apró vallási felhang, s földöntúli, titkos érzelmi lángolás. Mindez egyfelől ad egy reményteli vágyakozást, másrészt viszont elkeserítő, hogy a méhkirálynő ennyire nem képes elszakadni előző gyermekétől.  Az mégis dicsérni való, hogy Hardwicke tagadhatatlan tehetséggel talál rá perzselő kémiájú párjaira: Amanda Seyfried (Valerie – modern Piroska) és Shiloh Fernandez (Peter) tiltott szerelmes pillanatai abszolút magukkal ragadóak. De ez sem elég. Valami végig hiányzik.

Az egyetlen mentő hozzávalója a karakteres, és az alap elgondolást totálisan visszaadó zene, amely minden rezdülésével eléri, hogy kirázzon minket a hideg. Talán inkább egy etűd-alkotást kellett volna készíteniük…

Jenei Brigitta

Rengeteg típusú nő van, lehetetlenség bekategorizálni őket. Kevesen vannak, akik kipróbálták az összes típust, általában valaki egynek sem, egynek vagy csak néhánynak a szakértője. Vannak egyszerűbb és nehezebb esetek. Van, akit az első estén meg lehet dönteni, van, akit soha. De ettől szép és izgalmas.

A hírrel egyből a lényegre kell menni, fél perc és villany leoltva. Ki, mit, hol, mikor, hogyan és bumm. Van, aki még akarja tudni azt is, hogy miért, na, azzal már vigyázni kell, mert könnyű bakot lőni és már csak későn veszed észre, hogy kommentárral van dolgod. Nem kell mellé beszélni, csak a lényeg. Két-három mondat és kész, aztán jöhet is a következő, de az már lehet, hogy egy egyiptomi, vagy iráni szépség.

Az interjú már nehezebb eset. Azzal beszélgetni kell, nem adja olyan könnyen a bugyiját. De nem lehet ám mindenféle faszságot magyarázni, mert nem lesz íve és lehet a hajunkra kenni az egészet. A lényeg: hozzuk ki a partnerből az állatot. Mutassa meg egy olyan arcát, amitől érdekes, új lesz. Lehet ő az új brit hercegnő, vagy a sarki fűszeres csaj, de valami olyat kell csinálni vele, amilyet még senki.

Megvan a csaj, túlvagytok az előjátékon, térnél a lényegre, erre a szemét főszerkesztő meg épp a kellős közepén felhív, hogy élőben vagy a híradóban, mondjad el mi van. Ilyenkor csábmosoly felvesz és elmeséled a kedves nézőknek, hogy milyen a leányzó fekvése. De mivel ideges vagy, hogy félbeszakítottak, nem köszönsz el a végén. Élő bejelentkezés pipa.

Megcsinálod a csajt. Szivar helyett első dolgod a tudósítás. Az eredménnyel kezded, összefoglalod milyen pózokban, hogyan, mennyit, hányszor. Megkéred az érintettet (jelen esetben a leányzót), meséljen az eseményről: na ugye, hogy mekkora jó volt. Szerény ember lévén te nem foglalsz állást, de azért a végén a bajszod sarkából még eldurrantasz egy találó megjegyzést, zárómondatot.

Ordítozik az após vasvillával a kezében, az anyós azzal jön, hogy mikor veszed el a kicsike lányát, megjelenik a féltékeny hugica, meg a szemét ex-barát. Mindenki belepofázik a dolgodba, mindenki elmondja az álláspontját. Azt veszed észre, hogy már nem is arról van szó, hogy te megdugtad a csajt (nevezzük mondjuk Jolinak), hanem hogy apu már öt éve nem hajlandó lefeküdni anyuval, akinek ezért csípi a szemét, ha Jolika hangosan turbékol a szomszéd szobában. Üdvözöllek a riportban.

Túlélted az esetet, végre a falu kocsmájában ülsz és meséled a haveroknak mi volt. Természetesen kiszínezed kicsit, mert az a lényeg, te mekkora király vagy és legyen ezeknek a szerencsétleneknek valami jó dumájuk, amit mesélhetnek majd tovább a szomszéd faluban a saját sztorijukként. Mivel már mindenki iszogatott, mondhatni emelkedett a hangulat, magasröptű a társalgás, ezért egy-egy filozofikus vagy irodalmi párhuzam, hasonlat simán elmegy, még az sem baj, ha a jegyzetedben nem is csak Jolika az alany, hanem még a szomszédból a Mari is, a lényeg az, hogy az üzenet átmenjen, hogy valamit adj, amitől a kocsmatöltelékek (olvasók – a szerk.) többek lesznek.

Lényeg a lényeg: gyakorlat teszi a mestert és ismétlés a tudás anyja. Mindent, mindenhogy, mindenféleképp, mindig máshogy, mindig jobban, minél többször és talán a tízedik, a századik, vagy az ezredik után már nem szerepelnek majd a fenti jegyzetemben (jegyzetemben?) azok a hibák, amiket most még sajnos elkövettem. Hajrá!

Sinka Péter

 „Első figyelmeztetés! Megkérném a papokat és az apostolokat, hogy fáradjanak a színpadra!” – hangzik fel az ügyelő rekedtes hangja a hangosbemondóban, és máris sorra nyílnak az ajtók. 

Perceken belül furcsa, nem is földi lénynek tűnő papok lepik el a folyosót, ruhájuk leginkább a Csillagok Háborújából megismert birodalmi katonák öltözékére emlékeztet. Nyomukban pár siető, nevetgélő apostol lépked. Némelyikük kérdőn mered rám, vagy csak én érzem úgy? Zavartan állok félre. Na de hova is csöppentem?  

Apostolok ide, papok oda, nem egy rendhagyó vasárnapi mise kezdődik hamarosan, pedig épp egy napsütéses vasárnap köszöntött ránk. Riportunk helyszíne mégsem egy templom, sőt. Ez a Madách Színház, csak éppen a másik oldalról. A kulisszák mögül. A papok és apostolok gyülekezete valójában sok elmaszkírozott arcú színészből áll, akik a beéneklésre sietnek. Alig fél órán belül ugyanis színpadra kell állniuk, Andrew Lloyd Webber egyik legendás musicaljében, a Jézus Krisztus Szupersztárban.  

Én alig 10 percre nyomtam le a Hársfa utcai művészbejáró nehéz faajtajának vaskilincsét, miközben épp Bródy Sándor egyik dalának sorai jártak a fejemben: „S nem tudja, hogy a varázslat mily gyorsan véget ér. Valahol a művészbejárónál.”  

Ha nem tudnám, hogy a varázslat még csak most kezdődik, talán visszafordultam volna. Ha nem merészkedtem volna már be számtalanszor azon az ajtón, talán félve léptem volna be. Félnék attól, ami odaát zajlik, az öltözők és a sötét beugrók mélyén. Így viszont csak meglepődtem, mikor pár lépcsőfok után a hátsó portán találtam magam. Síri csend és nyugalom, csak a kávéautomata búgott rendíthetetlenül a sarokban. Az ősz, kissé kopaszodó portás érdeklődve pillantott rám, hatalmas szemüvege alól. Nem mindig örülnek a látogatóknak. Arca csak akkor vált kicsit derűsebbé, mikor bemutatkoztam és kedvesen informáltam a tényről, hogy nem vagyok hívatlan vendég.  

„Csend, béke, nyugalom” – felelte elégedetten arra a kérdésemre, hogy mi zajlik egy színház portáján nem sokkal egy matiné kezdete előtt. Felhúztam a szemöldököm. Nem ilyen választ vártam. Ezek mind ellentétesek egy musical előtti lázas készülődéssel.  

Most, bő negyed órával később pedig nem tudok hova állni, hogy ne legyek útban. Nőként persze könnyebb, így biztos nem löknek félre az útból. Másodpercenként nyílik és csukódik a sminkszoba ajtaja. A színészek, köztük a Mária Magdolnát alakító Gallusz Nikolett köntösben és otthoni mamuszban csoszognak végig a folyosókon. Niki hajában hatalmas csavarók. Bizarr látvány. Muszáj elmosolyodnom.  

Hirtelen egy hang hasít a levegőbe. Egy hang, amelyet száz közül is felismernénk. Ez a lágy tenor csak Csengeri Attiláé lehet. No igen, ma délután övé a címszerep, ő alakítja majd a kereszthalált is vállaló Jézust. Épp most kezdte a beéneklést, én pedig gyorsan az órámra pillantok. Hamarosan három óra, könnyű belefeledkezni a festett díszletek különös forgatagába. Most aztán szedhetem a lábam, hisz az én igazi helyem a nézőtéren van.  

Megkerülvén a nem is oly régen felújított épületet, az útfelbontás törmelékeit kerülgetve már próbálok átszellemülni és lélekben felkészülni az előadásra. Az előkészületeket is látva nem könnyű egyszerű nézővé lényegülni, ismét naiv kíváncsisággal szemlélni azt, aminek ismered a hátterét. A színház előtt még mindig nagy a tömeg. Beszélgetnek, nevetgélnek, sokan úgy tűnnek mintha, már rég nem látták volna egymást. A színház összehozza az embereket.  

Belépve a tágas, elegáns, bordó bársonnyal díszített előcsarnokba, első tekintetem az aznapi szereposztást mutató táblára esik. Alatta kisebbfajta tömeg gyűlt össze, mindenki lázasan keresgél a műsorfüzetében, majd a táblára sandítva próbálja beazonosítani a művészeket.  

„ Őt nem ismerem” - ez a mondat hangzik el leggyakrabban a kevésbé rutinos nézők szájából. Egy pávakék ruhás hölgy viszont hangos kiselőadást tart, kezében a nemrég vásárolt sajtos perecét lóbálva. Ő már hallott Csengeri Attiláról. „ A Gallusz Nikolett pedig az a nagy szájú nő, a „hülye azért nem vagyok” szatyorról.” – harsogja fennhangon. Az eddig köré gyűlt tömeg kezd szétszéledni. Talán miatta, talán mert már csak percek vannak hátra kezdésig. Ideje elfoglalni a helyem. Fölszint, jobb oldal, 5. sor 5. szék.  

Elsuhanok a ráérősen pénzt számláló ruhatáros néni mellett. A télikabátos szezon végeztével már nincs hova sietnie. A nézőtéri ügyelő a helyemre kísérne, de intek neki, hogy egyedül is odatalálok. Az ötödik sor persze még félig üres, de hát örök szabály, hogy mindig az késik, aki középen ül. Ez most sincs másként. Három perc alatt háromszor biztosan felállok, hogy beengedjek valakit. Egy friss szerelmespárt, akik el nem engednék egymás kezét, vagy éppen három farmerben érkező srácot, akik alig férnek el köztem és az ülés között. Végre aztán végleg leülhetek. Szomszédom egy másik szerelmespár, akik egyelőre egymásban vannak elveszve, a fiú éppen szerelmes szavakat suttog a lány fülébe. „Olyan szép vagy, mint egy álom.”- búgja neki. Csak remélni tudom, hogy az előadást is élvezni fogják. Jobbomon egy idős úr éppen a cukros papírral csörög, ám az előadás kezdetét jelző három gongszó elhangzására szinte ijedten a zakója zsebébe gyűri azt. A fények kialszanak, a nézőtér elcsendesedik és feszülten figyel.  

Pár másodperc múlva már dübörög a nyitány, a villogó fények és az elsöprő erejű zene összhatásától kiráz a hideg. Elementáris érzés. Gyorsan balra pillantok. A szerelemtől túlfűtött pár még mindig kéz a kézben, de legalább a színpadot nézik. Azt a színpadot, amit épp Serbán Attila ural és tölt be teljesen Júdás szerepében. Piros lakk kabát, bakancs, fekete nadrág. Így fest Júdás, a későbbi áruló. A mesteri hatást csak az itt-ott erőteljesen recsegő mikroport próbálja megtörni. A technika ördögének azonban vajmi kevés az esélye Serbánnal szemben.  

Amikor Csengeri Attila megváltóként a színpadra lép, mintha valóban Krisztus lépdelne felém, a táncosok gyűrűjéből kilépve. Az előttem ülők is összesúgnak, Attila első sorainál. „Ennek ilyen jó hangja van?”- hangzik a meglepő és egyben meglepett kérdés.  

Pilátus álma olyan a sodró lendületű, energikus dalok között, mint egy törékeny kis csigaház, egy ékszerdoboz. Posta Victor is így érezhet, amikor lila bársony köntösében

próbálja megfejteni az általa megélt karakter álmát, amely később valóság lesz. A dalt néma csönd követi, taps ide nem is illene. Megindultság érzése lengi körbe a nézőteret.  

Hamarosan aztán mindenki fellélegezhet, vagy mégsem? A szünetben szinte egymást tapossák az emberek a bejárati ajtónál, a büfében a perecért és a kóláért. Hogy Júdás darabbeli sorával éljek: „Engem rémít a tömeg, félek, hogy túl messzire megy.” A női mosdóba különösen nehéz az út, de muszáj lejutnom. Beállok a kígyózó sorba, és közben hegyezem a fülem a véleményekre. A nők úgy látszik nem túl kritikusak, mindenki el van ragadtatva, különösen Serbánt és Postát méltatják púderezés és hajigazítás közben.  

Még a mosdóban ér a figyelmeztető csengő, ideje újra elfoglalni a helyem, vár a második felvonás. Nézőtéri „barátaim” már mind bent trónolnak, a szerelmes fiatalok is befészkelték magukat, és nem örülnek, mikor nekik kell felállniuk miattam. Persze, hisz addig sem fogják egymás kezét. Na de lesz még rá alkalom.  

Felmegy a függöny, a színpadon egy hosszú asztal kupákkal, kenyérrel, körülötte székek. A színpadon Jézus és az apostolok. Ugye senkinek nem kell bemutatni az utolsó vacsora jelenetét? Rögtön ezt követi Jézus híres nagydala, amit a Gethsemane-i kertben énekel. „Jöjjön hát a méregpohár, üss meg, törj meg, ölj meg engem.” – zengi Csengeri átszellemülten. Az érzés bennem szívfacsaró és torokszorító, de a körülöttem lévő arcokra pillantva, vannak még, akik a könnyeikkel küszködnek. A dal után, vastaps. Innentől kezdve pedig már nincs megállás.  

Jézust elfogják, meghurcolják, Pilátus elé vonszolják. A fokozódó drámaiságot csak Heródes király giccsesen jópofa dala próbálja megtörni. Ez ma délután azonban Szerednyey Bélának sem sikerül. Hisz tudjuk már a történetet, érezzük, hogy közeleg a Golgota. Posta Victor merengő álomfejtőből gyötrődő, őrlődő Pilátussá lényegül át, ám vérző kezét mosva tudjuk már, hogy nincs visszaút. Dermedt csend a vörös bársonyszékeken. A telt házas nézőtér minden tagja ugyanazt érezheti az előadás végén, amit én érzek, vagy amit mellettem a szerelmesek. Meghatottság, felindultság, katarzis. Jókora gombóc a torokban, talán könnyek is a szemekben. Bevégeztetett.  

Csak azért nem süppedünk teljesen bús káprázatunkba, mert berobban a finálé. A Szupersztár, Júdással, akinek piros kabátján már apró led-ek is villognak, dögös táncosokkal, lehengerlő dinamikával. Nézőtársaim hirtelen felocsúdnak, most eszmélnek rá, lényegében ez csak egy színjáték volt. Már tapsolnak is, és az órájukra pillantanak. Kissé megtört a varázs, de ez természetes. Az előadás emlékét attól még ugyanúgy hazaviszik magukkal a szívükben. A vastapstól hangos tapsrend után, háromegyed hatkor lépek ki a zajos, füstös körútra. Autók dudálnak, csilingel a villamos. Mintha semmi rendkívüli nem történt volna az elmúlt két órában. És mégis. Elmosolyodom. A művészbejáró helyett hazafelé veszem az irányt. Őrizzük meg a varázslatot!

Mucsi Dorina

Improvizáció.

E szó hallatán 2007 szilvesztere óta az emberek javarészének a Beugró jut eszébe. Sikerüket nem lehet nem elvitatni. Az igazság azonban az, hogy bő négy évvel korábban alakult meg Magyarország első improvizációs csapata: a Momentán Társulat.

Tíz fiatal, Földessy Margit óvó kezei alól kiszabadulva, néhány év alatt létrehozott egy teljesen új alapokra épülő színházat. A zsenialitás nem az alapötletben vagy a koncepcióban keresendő, mert az végtelenül egyszerű: színi-iskolákból ismert gyakorlatokat adnak elő. Eddig nem is különbözik a Beugrótól. Kellékeik egyszerűek, bár hőseink nem szégyellnek felhasználni mindent, amit csak találnak hátul, a színfalak mögött.

A leglényegesebb különbség a Beugró és a Momentán között azonban nem a jóval bővebb kelléktár, hanem a műsor közvetlensége. Előbbit ugyanis a televízió bizonyos korlátok közé szorítja, egy határt nem tudnak átlépni. A Momentán Társulat viszont jóval meghittebb környezetben dolgozik, és sokkal szorosabb viszonyt ápol a közönséggel, hiszen a jelenetek alapjait (nagyrészt) ők, a nézőtéren ülők fektetik le.

A publikum és a szereplők közötti hidat Bódy Gergelynek hívják. Ő az, aki már jóval az előadás megkezdése előtt körbejár az előtérben és különféle feladatokat ad ki az útjába vetődő nézőknek. Ő felel az összhangért, az egész műsor gördülékenységéért, ritmusáért.

A Beugró menete egyirányú: különféle színpadi gyakorlatok egymás utáni megjelenítése. És ezzel nincs is semmi baj. De a televízió jelenléte miatt nem képesek más vizekre is átevezni, amit a Társulat gond nélkül (?) megtehet. Ők, ha akarnak, leforgatnak egy egész filmet, amelyhez még DVD extrákat is hozzácsapnak. Két csoportra osztják a színészeket és így az egész este egy versennyé alakul át. Nem probléma számukra a történelem felforgatása vagy a kortárs magyar irodalom népszerűsítése sem.

A darabnak, amely szó szerint darabokból, apró részletekből áll össze, nem törik meg a lendülete, a csapattagok a másodperc törtrésze alatt tovalendítik a cselekményt, a jelenetet, figyelnek egymásra, záporoznak a poénok, a közönség pedig reagál rájuk, együtt él a szereplőkkel. Két óra elteltével szinte már családias környezetből lép ki a néző az utcára.

A szekér nem áll meg, ha egyszer beindult. A jövő hét folyamán tizenkét előadást és kilenc társulatot lát vendégül az Impró színház. A tíz fiatal pedig ezután sem fog felkészülni egyetlen estére sem – legalábbis nem úgy, mint más színházakban.

Ferenci Péter

Ritka, igen ritka esettel állunk szemben…

Idén szeptemberben lesz tizenkét éve, hogy a Heti hetes c. szórakoztató műsor elindult hódító útjára. Több mint egy évtized után stabilan, szilárdan, elmozdíthatatlan lábakon áll, a régi kedves gegek többsége szerencsére még mindig elsüthető úgy, mint Bajor Imre lkoholizmusa, Jáksó nőügyei („ha ugyan vannak”, jegyzi meg a cinikus néző) vagy Farkasházy Tivadar „jaccsolása”.

Hát nem nagyszerű?

A témákra majdhogynem fogadni lehetne a hét folyamán, hogy melyik kerül be biztosan a műsorba. Néha elválnak egymástól, néha keverednek egymással a politikai- és bulvártémák. Felmerül egy-két kérdés, például: miért nincs egy kicsit több sportos téma a talonban? Általános reakciók: politikai témánál az alig észrevehető kuncogástól a csendes kacajig, bulvárosnál az univerzálisnak mondható nevetéstől a térdcsapkodós röhögésig terjed. Rendkívül zavaró azonban egy-egy nagyobb hahotavihar után egy hirtelen váltás, mindenki elkomorodik, és a következő eseményt már fapofával kommentálják. Sokkal jobb volna szép lassan levezetni a poéntornádót, ha már olyan jól sikerült.

Ettől eltekintve csak apróbb bakik jellemzik a társalgást (amik persze minden vitánál előfordulnak): „egyszerrebeszéd”, közbevágások, abbamaradt történetek. A „jelmezek” nem csicsásak, nem bonyolultak, a kamerahelyzetek, a kellékek (jegyzetek, bögrék, Hajós gitárja), a fények és a díszletek megszokottak, működnek (a mikroportok néha nem), a nézői levelek frappánsak.

A műsort szemlélő nagytotál után most emelkedjünk fel egy kicsit a fotelből és közelítsünk rá egyesével a csapat tagjaira! A porondmester, Jáksó László még mindig nem unt rá a közönség nőtagjaival való flörtölésre vagy egy-egy jól irányzott, de gyakran félrecsúszó vicc eldurrantására, twitterezik és mintegy öt-tízpercenként bejelenti, hogy „most tartunk egy pici szünetet…”.

Éljen a reklámbevétel!

A főnök jobbján a régi motorosok ülnek. A Való Világ szakértőjének, Bajor Imrének a hajáról, illetve annak nemlétéről, valamint a közelgő hajbeültetéséről minden adásban el lehet sütni egypár poént. Gálvölgyi János, ha hangulata engedi, sziporkázik, Hernádi Judit pedig serényen sopánkodik egyik adásról a másikra.

A túlsó parton ülnek a friss erők, a második generáció tagjai és Teddy. Hajdú Steve rendszerint jól időzíti mondandóját és hecceit, lehetőségei viszont korlátozottak. Ő csak a viszonylag egyszerűbb témákhoz szól hozzá, az egyszerűség álláspontját képviseli a disputákban. Ez persze nem baj, meg kell hallgatni a plebset is. Hajós András, ha belelendül, szinte leforgat minket a karosszékből, néha azonban ő maga esik át a ló átellenes felére. Teddy pedig… Teddy külön kategóriát képvisel. „Örökös áldozat” szerepét állhatatosan cipeli, mintha a saját hátrányait (lassú, bonyolult fogalmazás, nem túl humoros anekdoták) tudatosan fordítaná egyre a többiek ellen, a többiek bosszantására. A puska – véletlenül vagy szándékosan – gyakran fordítva sül el.

Akadnak még bátor jelentkezők, akik megkísérlik, hogy lépést tartsanak a csapattal: egyeseknek, a tapasztalt öreg rókáknak, mint Kern Andrásnak vagy Váncsa Istvánnak ez könnyen megy. Nekik elég egy jó színházi sztori vagy egy jó beszólás és elérik, hogy másnap visszakeressem azt a bizonyos jelenetet, hogy még egyet szakadhassak…

Másoknak viszont (gondolok itt Rónai Egonra, Kormos Anettre vagy Varga Liviusra) csupán mellékszerep jut. Asszimilációval nem lehet különösebben felrázni a tömegeket. Ellenben Tereskova-nak, az akadékoskodással és a Hernádit megszégyenítő nyavalygással sikerült elérnie, hogy az adás róla szóljon. Emelem kalapom, akárhogy bosszankodtam rajta anno.

Sajnos a műsorkészítők kísérletező kedve alábbhagyott. Óvatosan, elvétve hívogatnak csak meg vendégeket. Ne bántsuk azt, ami már bevált! Pedig szívesen látnánk egy-egy celebet vagy éppen egy „igen tisztelt” nagyöreget, vajon mihez kezd a hét szék egyikével? Visszatérve a tévé elé: esetemben a műsort nézve kétfajta végkifejlet létezik: csendesen elszenderedek a vasárnap éjjel ölében, vagy felcsóválva és sajnálkozva jegyzem meg, amikor Jáksó elkezdi, hogy „jegyet rendelni lehet…”: „a fenébe, hogy máris vége van”.

Ferenci Péter

Az extravagáns amerikai műkorcsolyázóról Johnny Weirről nyugodtan állíthatjuk, hogy megosztó személyiség. Nagyon sokan szeretik, pont a különc viselkedése miatt, de nagyon sok ellenvélemény is van róla. Műkorcsolyázó, divattervező, énekes…a sort nem is érdemes folytatni, hiszen annyira összetett személyiség. Eredményei mellett persze nem mehetünk el csukott szemmel, többszörös amerikai bajnok, és világbajnoki harmadik. Mégis amivel Johnny levett a lábamról, az a végtelen jókedv, humor, ami árad belőle. Így már most figyelmeztetem az olvasókat, komoly interjút itt ne várjanak!

A legelső dolog, ami feltűnt, az a Sochi feliratú felsőd! Indulsz az Olimpián?

Bármire készen állok. Akármit is tartogasson az élet számomra, azt én kipróbálom. Itt vagyunk egy évvel az Olimpia után, még sok idő van a következőig. Minden esetre Oroszország nagyon különleges számomra, úgyhogy elindulni itt, az nem „rossz” ötlet.

Korán van még ehhez, én már „nagyon öreg” vagyok, és „egyre csak kövérebb” leszek, én csak élvezem az életet. Bármi lehetséges még!

Miért ennyire különleges Oroszország?

Nem tudom…

De azt mondtad! 

Na jó persze csak viccelek! Már fiatalon nagyon érdeklődtem az orosz történelem és kultúra, főleg a romantikus történelem iránt. Mert az amerikai történelem olyan „fiatal”, és nem nyúlik vissza olyan hosszú időre. Engem pedig pont ez a misztikus dolog fogott meg, amiből egy- egy program kitalálása közben is tudok építkezni. Ezért foglal el a szívemben különleges helyet.

Nem csak a sportban teszed oda magad! Köztudott, hogy most elég elfoglalt az életed! 

A jelenlegi életem nagyon izgalmas, boldog vagyok. Van egy könyvem, egy dalom, a saját televízió show-m, és nemsokára egy filmben is szerepelek majd, illetve a New York- i divathétre is tervezek egy kollekciót. Szóval még sohasem voltam ennyire elfoglalt. A sportban ez nagyon egyszerű, reggel felkelsz, edzés, este pedig lefekszel aludni, na de ezzel szemben a mostani életem őrült. De azt hiszem ezt is olyan jól tudom csinálni, mint a műkorcsolyát. A divat pedig egy valós lehetőség számomra, hogy megmutassam, kifejezzem saját magam, sport nélkül. De a célom, hogy mindenben a legjobb legyek, mint J. Lo…

De ő nem is korizik?!

De formás a feneke.

Ez elég?

Igen, teljesen.

Na jó, kicsit vegyük komolyan! Kings on Ice, Edvin élőben fog zenélni, mialatt te korcsolyázol. Várod? 

Nagyon szeretek Edvinnel együtt fellépni, inspirál, mert olyan óriási szenvedéllyel teszi mindezt, hogy téged is hajt előre, hogy minél jobban teljesíts. Örömmel fogadtam el ezt a budapesti felkérést is, hiszen ez mindig különleges alkalom!

Ha Oroszországgal kezdtünk, zárjuk azzal is. Nemsokára Világbajnokság Moszkvában. Mit vársz?

Dráma lesz! Méghozzá azért, mert véleményem szerint amerikaiak fogják megnyerni a jégtáncosok versenyét. Gondolhatod. Ez sokkolni fogja őket! Egy orosz világbajnokságon amerikai győztesek…

Csizmadia Dóra

főszerkesztő

A fenti kérdésen biztos sokan elcsodálkoznak, nem gondolnák ugyanis, hogy az egykor technikai szenzációnak számító tévének is bealkonyulhat. A média világa viszont örökké változik, folyamatosan megújul és az utóbbi években bizony valóban veszélybe került a televízió létjogosultsága. És hogy mindez miért történt? Nos, az emberek információéhsége az utóbbi években annyira megnőtt, hogy már nem elégszünk meg az esti híradóval. Már nem várjuk meg a fél hetet. Híreket akarunk, lehetőleg most azonnal, a világ minden tájáról. A televízió ehhez már lassú, nem tud lépést tartani az interaktív világ percenként változó tartalmával.

Kis túlzással élve a televízió, mint hírforrás, már csak arra szolgál, hogy megnézzük szépen megvágva és összeállítva mindazt, amiről már rég értesültünk az internet által. Pontosan az internet az, ami a televízió „halálát” okozhatja, de le kell szögeznünk: a televízió teljesen soha nem fog eltűnni vagy megszűnni. Ahhoz viszont, hogy továbbra is népszerű és versenyképes maradjon, alapos megújulás szükséges. A jövő televíziójának tehát át kell alakulnia.

Ebben a megújulásban lehet nagy segítség a digitális televíziózás. Ez a közeljövő zenéje, noha hazánkban egyelőre elhalasztották a 2006 őszére tervezett teljes átállást. Hogy mégis mennyire kell bánnunk ezt a halasztást? Nos, elég párat felsorolni a digitális televíziózás előnyei közül, hogy megértsük, miért ez az egyetlen út a tévék számára. Az első szembeötlő változás a hibátlan minőségű, pengeéles kép lesz. Egy másik előny, hogy seregnyi új szolgáltatásra nyílik majd lehetőség. Ha azt mondom, hogy teletext, akkor mindenki tudja, miről van szó. Ám létezik már a supertext is, ami a teletextnek egy megjelenésében és működésében leginkább a weboldalakra hasonlító változata.

A legfontosabb újítás mégis talán az, hogy a televízió interaktív lesz a nézők számára. A távirányítóval együtt kezünkben lesz a választás lehetősége is. Képzeljünk el például egy olyan Forma-1-es futamot, ahol mi választhatjuk ki, hogy melyik kameraszögből izgulnánk végig legszívesebben a száguldó cirkusz aktuális futamát. Egy másik példa az interaktivitásra, hogy egy egyszerű piros gomb megnyomásával, akár szavazhatunk is, mi legyen az éppen futó film vége (ez persze néhány esetben komoly családi vitákat eredményezhet).

A televízió tehát elsősorban technikai szempontból kezd lemaradni, az internet által irányított világban, amelyet a közösségi és különböző fájlmegosztó oldalak dominálnak. Mindezek gyors fejlődése és határtalan népszerűsége ellenére, nem lenne szabad elfeledkeznünk a televízió közösségformáló szerepéről. Nyílván mindenkinek beugrik a kép, mikor gyerekkorában az egész család összegyűlt a TV előtt és várták az esti filmet, vagy a kedvenc sorozatot. Mindeközben pedig megbeszélték a nap történéseit, megosztották egymással élményeiket és az egész jelenetnek volt egy meghitt hangulata. Ezt a meghittséget az internet használata közben hiába keresnénk, hiszen szörfölni a világhálón általában mindenki egyedül szokott. Így aztán hiába segíti a kapcsolattartást és az ismerkedést, a lelkes netező néha elfeledkezik valódi földi életéről és elveszik az internetes kapcsolatok tengerében.

A televízió tehát, bár csillaga már nem ragyog olyan fényesen, továbbra is szerepelni fog a média színpadán, csak más jelmezben: megújult tartalommal és több lehetőségekkel jár majd a nézők kedvében. Az életben maradásához pedig pont erre van szükség.

Mucsi Dorina

„Fernando gyorsabb nála! Ugye érted?!” Ilyen és ehhez hasonló „szánalmas” rádióüzenetekkel próbálkoztak a csapatok, mióta bevezették a csapatutasításra vonatkozó tilalmat a Forma 1 szabálykönyvébe. Jelentem mára már nem fütyül tovább a rigó!

Na de térjünk vissza csak az elejére!

2002. május 12 Ausztria, A-1 Ring. Jól emlékszünk az eseményre. Barrichello a versenyt végig vezetve, át kellett, hogy adja a vezető szerepet csapata kérésére. Az már mondhatni természetesnek minősült, hogy a sportágat kedvelők, a média, még Schumacher rajongói is felháborodtak az eseten. Az FIA sem tűrhette szó nélkül, ezért hatalmát megmutatva szabályt alkotott, hogy megvédje szeretett sportága becsületét. – Tilos a pilótát arra utasítani, hogy engedje el saját csapattársát - No igen, eddig minden szép és jó. Csakhogy a történet nem ennyire egyszerű! Ugyanis, azt semmi nem tiltotta, hogy titkos jelzéseket, előre megbeszélt kifejezéseket használjanak. Tehát ha nem mondják ki egyértelműen az „engedd el” kifejezést, hanem csak annyit, hogy fütyül a rigó, nem vétenek a szabályok ellen. Persze mindehhez az is kellett, hogy a pilóták feltűnésmenetesen hajtsák végre a pozíciócserét. Hmm… Érdekes! Akkor most, hogy is van ez?! Mégis lehetséges az, ami tilos?!  

Na de ma már felesleges ezen tovább gondolkodnunk! Legalábbis az idei szabályok szerint.

Az új sportszabályzatból végre kihúzták a csapatutasításokra vonatkozó tilalmat, így az istállók ismét nyíltan utasíthatják pilótáikat! Úgy tűnik a sport „fejesei” is rájöttek mára, hogy mégsem ők irányítanak mindent….

Csizmadia Dóra

Legyél K-É-SZ! Vagy SZ-É-K. - Ez a legfontosabb.

Azaz légy Konkrét, Éles és Személyes. És no beszarrante! Ezzel akár be is fejezhetném, de…

Szerda délután, pontban ötkor (na jó, plusz-mínusz két perc becsúszik néha) eldördül a startpisztoly. És hogy pontosan mit takar ez a két óra?

Körkérdéseket, körvéleményeket, rövid szituációkat valaminek a demonstrálására (pl. jegyzet és glossza kapcsolata), ábrákkal alátámasztott magyarázatokat, a 325 szóból álló „Mondja”-szótár létrehozását, de még a Murányi András stílusára hajazó mélyvizet is, azaz Lendvai Tamás azonnali felhívását, ama bizonyos hölgyversenyző kapcsán, aki úgy nyert pókerversenyt, hogy nem nézte meg a lapjait… ez mind-mind a Harle-műhely.

Harle Tamás saját elmondása szerint nem tud rajzolni. Ennek ellenére rajzol hidat, örvényt, kígyót és kávéscsészét. Harle Tamás saját elmondása szerint a saját elmondása csak egy vélemény. Ennek ellenére mi úgy isszuk a szavait, mint kisbirkák (kis kosok) a vizet az itatóból. Harle Tamás így szólott vala az első műhelyórán: „ha valaki unatkozik, az nyugodtan elmehet”.

Micsoda? Unatkozni?

Na de kérem!

 Kétezer-tizenegy március tizenkilencedike van, szombat. Nem, nincs hétvége. Szürke és kedvetlen munkanapra ébredtünk. Nyűgös az egész város. Mintha minden ember arca a hirtelen visszatért őszies időjárást tükrözné.

Laura és Evelin (KOS-42!), Anita, Doris, Bí és Pít (frissen elkeresztelve) mind vették a fáradtságot, hogy ezen a borongós délelőttön elzarándokoljanak a Kecskeméti utcába, a Petőfi Múzeumhoz. Nem sokkal a kezdés előtt ugyan még felmerül a gonosz lélek sugallta gondolat: „hagyni kéne ezt az egészet, meneküljünk, amíg lehet”, de végül megérkezik Móni is. A kocka ezennel el van vetve.

Tizenegy óra. Belépés.

A holmik javarészét leadják a ruhatárba és kicsit lassan, kicsit kedvetlenül, de mosolyogva indulnak el. Persze akad köztük olyan, akinek nem volna oka panaszra: hat dekoratív leányzó társaságát ugyebár nem mindennap élvezheti az ember.

Aló, mars! Föl az emeletre! Mikor végre meglelik azt az ajtót, amelyik nyílik is, belevethetik magukat a háromteremnyi látnivalóba. Kezdetben még csendesen, megilletődötten nézelődnek, mustrálgatják a tárgyakat és a feliratokat. A szomszédos helyiségből szinte kristálytisztán lehet hallani a tárlatvezető prezentációját. Mikor ennek vége – és az iskolai csoport megkapja feladatként a keresztrejtvényt – bátor (bolond?) delikvenseinknél elszakad a cérna. Oda a komolyság! Míg egyesek hirtelen akcentusos rohamot kapnak, a terem különböző pontjain egyre-másra durrannak el apróbb élcek, szolid tréfák, amiket visszafogott kuncogás kísér. Elvégre múzeumban volnánk, mit tegyen ilyenkor az ember?

Tizenegy-harminc. Vége a műsornak.

Sorra kapják vissza a kabátokat és a táskákat a ruhatáras bácsitól, megtoldva néhány kérdésötlettel: Szendrey Júlia szivarozott-e? És vajon hordott-e nadrágot? Tessék utánajárni!

A Ferenciek tere aluljárójában történő tanácskozást követően, vagyis összességében szűk egy óra elteltével a hat ember négyfelé szalad. Függöny. Talán jogosan vetődik fel az elcsépeltség határát súroló, gunyoros kérdés: ezek megőrültek?

Ferenci Péter

Mit tehet az ember, ha nincs türelmetlen toporgás negyed tízkor a KOS-irodában, nincs nagyelőadás, és nincs televíziós gyakorlat sem? Elmegy az állatkertbe. Illetve, ha jobban belegondolok, a Fővárosi Állat- Növény- és Emberkertbe.

A Budapesti Ember nevű paletta sokszínűsége elképesztő. Van itt kövér és sovány, fiatal és öreg, harsány és csendes, vidám és ideges, értő és ostoba. De ami a lényeg: sokan vannak! A tömeg bár nekem, a forgatag parányi molekulájának zavaró, mi több, egyenesen bosszantó, a kavalkádban nehéz elképzelni, hogy az állatkert valaha csődhelyzetbe kerül. Még külföldiekkel, főleg németekkel is lehet találkozni, jóllehet többségüket az ajándékboltban láttam…

Feltörnek az állati ösztönök. A magam száznyolcvan centijével bizony vigyáznom kell, nehogy véletlenül eltapossak egy köröttem eszeveszetten száguldozó apróságot, kinek szülei ásítozva támolyognak csemetéjük után vagy éppen a zebra, és a szurikáta között smárolnak. Valahogy az az érzésem, hogy az üvegen túl, a kicsinyeiket dajkáló állatok jobban odafigyelnek a nevelésre.

A legfrissebb újdonság a Nagyszikla megmászása. Szép kilátás tárul elém, amint fölérek. Persze ez nem megy egyszerűen, Murphy ugyanis gondoskodik arról, hogy pont akkor jöjjön lefelé egy nagyobb csoport, mikor én kaptatok fölfelé. Egyesek még megállni sem restek a fordulókban, hogy beszélgessenek egy kicsit.

Szerencsére egyre több helyen tűnnek el a korlátok, habár az oroszlánok és a fel-alá masírozó csíkos hiénák egyelőre az üvegfal mögött maradnak, Madagaszkár és Ausztrália állatait már testközelből figyelhetjük meg.

Ha az ember elfárad az akár többórás körtúra alatt – én is így jártam – nem probléma. Csak győzze kivárni a sorát a palacsintázóban! Evés közben mindössze a feje fölött köröző sirályokra, gémekre és egyéb szárnyasokra kell ügyelnie.

Tegyünk hát egy kellemes sétát a főváros szívében, azon a helyen, ahol az ember szabadon „kezelhet” a lajhárokkal és fejét kapkodva táplálhatja a négylábú háziállatokat (ahá, KOS!), míg ki nem eszik a kezéből a csemegét zacskóstul!

Ferenci Péter

Cowboyok, cowgirlök, egyszeri parasztgyerekek, derbykhez szokott úri közönség, rengeteg fajtájú ló, no meg egy nagyhangú csacsi jellemezte a hétvégén megrendezett Western Kupasorozat idei első futamát.

Még sosem jártam lovas versenyen, elképzelni sem tudtam mi történik egy ilyen megmérettetésen. Kicsit féltem, kitűnök majd a tömegből, mert se kalapom, se revolverem, de még lovam sincs. A helyszínt is kocsival közelítettem meg, de a félelmem erősödni kezdett, mikor az esemény közelében több rendőr és bűnügyi helyszinelő épp egy teljesen kiégett autót mustrált.

Így jár, ki nem lóval érkezik?

Mikor Fót határában elértem a sokatmondó névvel bíró Határ Ranch-et, nagyon úgy tűnt, ez egy családi esemény, de minden félelmem hamar tovaszállt, tova vágtázott, hogy autentikusabb legyek. Bármerre néztem, lovak, cowboy jelmezes versenyzők, egy egyszerüen berendezett, de – érzésem szerint – kellően nehéz akadálypálya és izgalmas verseny, még a kívülálló számára is. A magyarok genetikailag kódoltak lószeretetből és ez engem, a városi gyereket sem került el. Égető vágyat éreztem, hogy megsimogassak egy indián lovat, beszéljek hozzá, a szemébe nézzek, ahogy engem figyel. A nagypapám lovas katona volt és ő azt mesélte, hogy a ló mindig figyel ránk, nézzük csak meg a szemét. Tényleg figyel, még az is, amelyik közben füvet majszol.

Az esemény programja nem volt túlmisztifikálva, túlszervezve. Egy ügyességi verseny, majd kaja-pia, utána meg gyorsasági verseny két fordulóban. Nincs hangosítás, nincsenek regisztrációs hostessek, sztár fellépők, - vagy ahogy most már plakáton is látni- celeb fellépők, csak a természet, szikrázó napsütés, lovak, tyúkok, kutyák,  a csacsi, palóc leves, izgalmas versenyek és határtalan jókedv a Határ Ranch-en.

Talán csak az indiánok hiányoztak kicsit, a szőrén ült indián lovaikkal, színes tollaikkal, csontig hatoló üvöltésükkel, vicces skalpjaikkal, de ezekről azért könnyen lemondok. Talán majd elnézek indián kupasorozatra is.

 M. Náthon András

Cowboykalap, western csizma és sarkantyú. A vadnyugati lovaglási stílus kedvelőinek manapság már nem kell a tengerentúlra utazniuk ahhoz, hogy átéljék a hamisítatlan western életérzést. Hazánkban is egyre többen nyergelnek át erre a műfajra, és a magyar pusztákon vágtázva ízlelik meg a szabadság érzését. Ennek ellenére vannak, akik mind a mai napig ellenzik a western térhódítását, és a magyar lovas kultúra elleni merényletnek tekintik azt.

„A western lovaglás nálunk még új keletű, magának mostanában helyet követelő stílus”- vallja Bagi Imre, a fóti Határ Ranch tulajdonosa és vezetője.  Imre párjával együtt 2004-ben nyitotta meg családias lovardáját Fóton, bértartással és lovas oktatással foglalkoznak. Ő maga a western nagy szerelmese, de elismeri, az alapokat mindenképp a hagyományos, úgynevezett angol stílusban érdemes elsajátítani, a westernben ugyanis alapvetően más minden felszerelés.

„A western nyergeket inkább hosszú távú túralovaglásra fejlesztették ki, épp ezért nagyon kényelmesek. Reggel felkel a cowboy, felül a lovára, este meg leszáll. Másik lényeges különbség, hogy a westernben nagyon lazán, csak egy kézzel fogjuk a szárat. Ezt egy angol stílushoz szokott lóval nem is lehetne megcsinálni, mert könnyen baleset lenne a vége.”- teszi hozzá Imre, aki már több mint 40 éve lovagol, versenyeken is indult.

Magyarországon létezik ugyanis egy körülbelül 50 főt számláló társaság, akik rendszeresen szerveznek, illetve vesznek részt kifejezetten western stílusú viadalokon. Ezeket a megmérettetéseket elsősorban a Pest környéki lovardák, ranch-ek szervezik és általában egy ügyességi és egy gyorsasági számból állnak.

Az ügyességi versenyszám (más néven “trail”) lényege, hogy a ló-lovas párosoknak olyan akadályok sorozatát kell leküzdeniük, amelyek a mindennapi kültéri lovaglás során, erdőn-mezőn akármikor előfordulhatnak. Még az ugyanolyan típusú akadály is igen sokféle formában jelenhet meg a versenyek során, számos kombinációban. A jó trail ló igen engedelmes, nyugodt, kiegyensúlyozott, és nem félős.

A gyorsasági versenyszámot gyakran „reining”-nek nevezik és tulajdonképpen a western stílusú díjlovaglást értik alatta. A reining szépsége nem csak a manőverek kivitelezésének módjában rejlik, hanem abban is, hogy a ló a laza száron történő hirtelen fordulatok, a gyors vágták után sem válik izgatottá, és teljes mértékben nyugodt marad.

„Amikor kint a mezőn vágtázom, olyan érzésem van, mintha a lovammal együtt repülnék. Leírhatatlan élmény.”- meséli lelkesen Busai Szabina, aki két éve a lovaglás szerelmese. Még csak 12 éves, de már több western megmérettetésen is részt vett, sőt, a legutóbbi fóti viadalon mindkét versenyszámot megnyerte és a legfiatalabb versenyzőnek járó különdíjat is bezsebelte. „Én is hagyományos angol stílusban tanultam meg a lovaglás alapjait, de ahogy megismertem a westernt, azonnal beleszerettem. Már akkor tudtam, hogy ha elég biztos lesz a tudásom, kipróbálom majd ezt a kalandos, vadnyugati stílust, amelynek hangulata egyből magával ragadott.”- folytatja Szabina, aki általában anyukájával, Krisztával együtt indul a versenyeken. Kriszta gyakorlott lovasként maga is tudja, milyen veszélyes ez a sport, mégsem félti lányát. „A lovaglás természetesen nagyon veszélyes, hiszen a ló egy ijedős és gyakran kiszámíthatatlan állat. A megfelelő rutinnal azonban elkerülhetőek a balesetek. Egyáltalán nem féltem a lányom, a versenyeken pedig nagyon szorítunk egymásnak” – meséli Kriszta.

Horváth Gabriella, a fóti Határ Ranch oktatója már jól ismeri ezeknek a versenyeknek a hangulatát. „ Nemrég rendeztük meg a második háziversenyünket Fóton, és el kell mondjam, egyre több az induló, a résztvevők pedig egyre fiatalabbak. Nagyon sok 12-13 éves indulónk van, lányok, fiúk egyaránt, ami mindenképp a lovaglás és azon belül is a western népszerűségének növekedésével magyarázható. A hangulat a hamisítatlan vadnyugati életérzést tükrözi, gyakran tartunk bemutatókat is, hatalmas bográcsban fő az ebéd és a felnőttek kezéből a whisky sem hiányozhat.”

Létezik azonban egy igennépes western-ellenző közeg Magyarországon, akik méltatlannak tartják ezt a szabad műfajt a magyar lovas kultúrához és hagyományokhoz és erősen ellenzik annak elterjedését és úgy vélik, idehaza semmi szükség a vadnyugati romantikára. E tábor egyes tagjai szerint az átpártoló szabadidőlovasok zöme egyszerűen azért választja a western stílust, mert a klasszikus stílusban nem tud rendesen megtanulni lovagolni. Sokan tartják és hirdetik azt is, hogy a westernesek részeges, nagyhangú banda, amelynek tagjai tarka lovon, ész nélkül száguldoznak a határban. Azaz a western lovaglási stílust erőszakosnak, magyarellenesnek, igénytelennek és károsnak titulálják.

Bagi Imre szerint ezzel szemben a western nem más, mint egy természet közeli, szabadabb stílus: „Az emberekben, különösen a férfiakban életük végéig él a kalandvágy. Új világokat megismerni, ismeretlen tájakat felderíteni, újszerű ismeretekre szert tenni, játszani, küzdeni, az újat kipróbálni, ezek mind örök emberi igények. A westernfilmek, a country dalok mind-mind erről is szólnak, s nem csoda, ha a szabadidőlovasok könnyűszerrel elcsábulnak a vadnyugati kalandtúrákat, marhaterelő versenyeket vagy akár egyszerűen csak az ismerttől eltérő, de vonzóan tálalt lovaglási stílus megismerésének lehetőségét tálcán nyújtó western ranchek ajánlatai láttán.”

Imre, sok western kedvelő társával együtt így vélekedik. Bár mind elismerik, nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy hódoljanak e szenvedélyüknek, hiszen a lovaglás nagyon drága sport, a western pedig különösen. Egy igazán jó western jó, amivel még versenyeken is lehet indulni legalább 1 millió forint, de a határ a csillagos ég. Ehhez jönnek még a felszerelések, illetve az öltözék, ha tényleg cowboyként, vagy cowgirlként akarunk kinézni. (egy western nyereg akár 600 000 forintba is kerülhet, egy minőségi csizma pedig minimum 80 ezer). Lovunk bértartása, hacsak nincs saját tanyánk, körülbelül 40 ezer forintra rúg havonta.

Imre és társai mégis mindent megtesznek azért, hogy ez a műfaj hazánkban is egyre népszerűbb legyen, anélkül hogy ártana a nagy múltú magyar lovas kultúrának. Céljuk, hogy jól megférjen egymás mellett ez a két műfaj, amik bár eltérnek egymástól, egy dolog mégis összeköti őket. A lovaglás és a ló szeretete. És aki a lovakat szereti…

Mucsi Dorina

Ismét felbődült a fotó-imádat, újra megindulhattak az emberek tarthatatlan hullámai, hogy felfeszítve, s kitépve kereteiből a Magyar Nemzeti Múzeum óriás ajtóit, immár 29. alkalommal csodálhassák meg a Magyar Sajtófotó Kiállítás gyermekeit.

Gondolhatnánk, mi amatőr műértők, avatatlan szemű kép-csodálók, hogy egyszerűbb, s szabadabb szakma nincs is a földön, mint a fotóújságírás. Hiszen gombot nyomni mindannyian tudunk… De látjuk-e azt a történetet, azt a bekeretezni való parányi pillanatot, amelybe akár az egész világot belesűríthetjük? Nem úgy, ahogyan ők…

„Szemtanú voltam, és ezek a fotók az én vallomásaim. Az eseményeknek, amiket megörökítettem sem feledésbe merülniük, sem megismétlődniük nem lenne szabad.” – James Nachtwey, fotóújságíró/haditudósító

Így találkoztam megannyi magyar vallomással; magyar szemek könnyeivel, mosolyaival és kérdéseivel. Négy terem, egy folyosó, több mint négyszáz kép. Cikázó tömegek. Élmény-hajhász tinédzserek, szerelmes andalgók, megszállott tekintetű képalkotó őrültek, idős digitális világnéző hölgyek, testvérem és persze én. Így alkottuk meg a magunk óriás halmazát, így siklottunk egyik keretről a másikra, „másik teremből az egyikbe”…

Már az első teremben óriási késztetést éreztem, hogy kamikáze telefonos utóörökítés-fotózásba kezdjek, kijátszva a biztonsági őr nénikét, hiszen hogyan is lehetne élménydúsabbá tenni egy múzeumos-képes-menetet? Én, a kém. Az akció sikeresen végbe ért, a körmenetelés pedig lassú eleganciával, s higgadt odébb taszítgatásokkal megindult, s zajlott, persze a maga királyi méltóságával.

Ha nem láttunk, hallottunk volna az elmúlt hónapokban, most arcba nyomva megkaphattunk az első és egyben utolsó végzetes dózist, a képek első hullámaival: vörös iszappal küzdő ember és állat csapatok; árvíz űzte Felsőzsolcaiak. A pillanatok adottak voltak, az érzések felfokozott lelkiállapottal környékezték a kíváncsi szemeket. Kezet nyújtottak, mi pedig félve, mégis merészen béke jobbot ajánlva váltunk szemtanúkká.

S egyre tovább haladva, embereken átlépve, áthaladva süllyedtünk még inkább a múlt kövületeibe. Lépések, még nagyobb terem. A falakról szinte már eszményi tündökléssel, s komorsággal másznak felénk a képek, igaz nem mind éri el az ingerküszöbünket, de hogyan is tehetnék. Nem élhetjük át minden egyes szem élményét, csak azok tekintete ragad magával, amelyek a legközelebb állnak a sajátunkhoz. Sajátos, ösztönös kapcsolat ez, megmagyarázhatatlan kötelék. Bosznia Hercegovina, Törökország, Dél-dunántúli (általam legjobbnak szavazott) cigány képsorozat, és esküvői túlkapás. S mikor már semmi másra nem számítanánk elénk helyezve, kifényesítve pihenget a falon Andy Vajna bimbó-villantó partner-szőkéjével. Így megy ez. S amíg a dalai láma külön kitüntetett sarkában néz az ég felé, addig tőle pár centire, műugró férfi-alkalmatosságok különös alakzatai vonzzák egyre közelebb a kopogó cipő tulajdonosokat.

Következő terem: játékos sport-lények. Rúgó, ugró, ütő, csapó, dobó, repülő, harcos tehetségek leállított másodpercei. Hamar tovább siklunk, végső állomás: természetes visszhangok. Körömnyi lények, megmosolyogtató gorillák, égig érő fa-titánok, kiegészülve sorsszerű színészek és művészek megörökítéseivel.

S már csak egy utolsó kóstoló, az utolsó folyosó. Balerinákkal az élen, s katonákkal a hátsó sorokban intettünk búcsút a túrának. Jövőre veled ugyanitt!

Jenei Brigitta

Fülig érő mosoly. Egy szóval kifejezhető: tunning! Értem már, hogy miért találta fel több ezer éve az ember a kereket. Azért, hogy autókat alkothasson, és hogy azokat szebbnél szebb kiegészítőkkel kipofozhassa. De ha tudta volna, hogy ez lesz belőle, akkor valószínűleg inkább elfelejti az ötletet, mert irigykedett volna, hogy neki ilyenben már nem lehet része…

 A motorkiállítás sikere után úgy mentem a Tunning kiállításra, mint Odüsszeusz Ithakába. Egyszerűen hazaértem. Az égett gumi illata, az erő, ami csiklandozta az aurámat, oly csalogató, annyira hízelgő volt, hogy semmi pénzért nem hagytam volna ki. A szervezők elkövették azt a hibát, hogy elfelejtették kitenni a bejárathoz a figyelmeztető táblát: „Vigyázat, függést okoz!”, így mindenki gyanútlanul lépett be a szentélybe. S ott is ragadt. Adrenalin növelő zene, négy keréken guruló csodák, átalakított kedvencek és nem utolsó sorban álomszép nők. Ennyi kell egy ilyen kiállításhoz. Hogy ez mit is jelent? Először is nagyon gondosan meg kell válogatni, hogy milyen zene üvöltsön a hangfalakból, mert olyan hangulatot ad az embernek, hogy felforr a vére, arról nem is beszélve, hogy legszívesebben ordítana örömében, hogy itt lehet, szemügyre veheti ezeket a négy keréken guruló csodákat. Szorgos hangyák voltunk mi látogatók, mert sok helyre nem is lehetett odafurakodni, vagy ki kellett várnunk a sorunkat. Mi kell egy jó kiállításhoz, ha nem temérdek látogató. Ilyenkor nem is érdekli az embert annyira a Ferrari és a Maserati, persze nem elhanyagolható ékkövek, de egy ilyen kiállításon nem ezek a legfontosabbak, hanem a tunning! A régi vagy új autók, és a gazdáik, ahogy a saját ízlésükre formálták azokat, ahogy egy saját arculatot adtak a verdáiknak. Volt is néhány, amelynél az ember háborogva felrótta Fortunának, amiért nem nyerte meg a lottó 5-öst. Nem beszélve a rendőrnek öltözött MONSTER TRUCK-ról. Óriáskerekek fölött egy orbitális terepjáró. Volt ott minden, ami szem szájnak ingere. És akkor még a szebbnél szebb nőkről nem is beszéltünk, akik szívesen pózoltak a látogatóknak. Tunning kiállítás! A 10-es skálán vitte a 10-et…

Bikfalvi Tamás

Hétfőn lerántjuk a leplet! Április 18-ától minden kiderül, ami a KOS falai közt történik, hiszen indul a KOS-Inside Laurával és Dorisszal! Hírek, pletykák, infók nektek és rólatok elsőkézből a KOS-Market keretein belül! Tartsatok velünk minden hétfőn, és ha benne vagytok a műsorban, meg ne lepődjetek!

https://www.youtube.com/watch?v=_kdVsRe_8CY

Boráros tér, HÉV megálló, csütörtök délután. Egy szerelmes sztori alapelemei ezek, melyet Bartis László (KOS-42) ötlete alapján vitt filmre az etűd műhely csapata. A műremek hamarosan megtekinthető lesz, de addig is kedvcsinálóként érjétek be ezzel a werkfilmmel. Jó szórakozást!
 

https://www.youtube.com/watch?v=Uy-Oz-_jgLc

Hamzók Gotfrid

Magyarságunk ismét szép, terebélyes kelet-európai nyakába pattintotta a nyugati tarisznyát, és elhatározta, hogy ha már fejlődésben nem, de névtáblákban felér a nyugathoz. Így eshetett meg, hogy Elvis Presley került a figyelem középpontjába… már megint.

Az 50-es, 60-as és 70-es évek ikonja, a rock n’ roll és rockabilly király. A Király! Gitárpengetős ujjainak szele még kicsi országunk, Kárpát-medencével védett síkságaira is elért.  Hiszen, ki ha ő nem, szájára vette azt a szót, hogy magyar. S ez mifelénk minden esetben bónusszal jutalmazandó, pontosítva „közterület elnevezéssel”. Ugyanis eleink kitalálták, hogy emlékezzünk meg Presley nemes gesztusáról, miszerint felszólalt az 56-os forradalom miatt nehéz helyzetbe került magyarjaiért. Elvis „ álld meg a magyart….”.   

Szavazásra buzdítják az embereket, hogy a 12 lehetséges terület közül válasszanak ki egyet, amely tisztelegne örökbefogadott „amerikai-magyar” segítőnk előtt. Ez a nagy szenzáció, a bomba. Mindenki, ember és állat, erről beszél és chat-el. Rezegnek a rock, hír húrjai. Nem is baj ez, hiszen mindig kell a felpezsdülés. S mégis, ha egy kicsit nagyobb dioptriával vesszük figyelemre a történéseket, egyes és persze „kettes” dolgok azért szemet szúrnak.

Először is, miért pont most jutott eszébe, a mi nemes vezetőinknek, hogy magyarosítsunk egy sztárságot? Persze tudjuk, hogy Tarlós István, Budapest embere, végig rütyőzte gyerekkorát és egész idő alatt, szinte már csontig hatolóan égett benne a 60-as évek zenei repertoárja, de nem ám a nagy Elvis. Őt soha!  400 cd, de a királytól egy se. Megnézném én azt a gyűjteményt magamnak vagy a titkos ruhatárát.  Jöhetnének a felbérelt szimatok, a nyomkövetők, jobb biztosra menni… a végén persze csak kiderülne, hogy Tarlósunk titkos Presley-Imádat vezér, s pincéjét heti négy alkalommal eme hitvallásának szenteli. Ki tudja? Valahonnan erednie kell az őrületnek. S ne mondja senki, hogy az 1957-es Sullivan show-ban lenyomott, Elvis sír a magyarokért, dal és felszólalás összes a nyomós indok. Az már JÓ régen volt ahhoz, hogy a feledés homályába merüljön. De mint tisztes és rendtartó állampolgárok elfogadjuk: a döntés szakmai. Minden bizonnyal…

S második kérdésként merüljön csak fel a publikum gondolatai között, hogy vajon miért is pont tehetséges kis hazánk, falain kívül kell nekünk „hero-t” keresnünk?  Annyi sok érdekes nevű tehetség szaladgál vagy szaladgált az utcáinkon, hogy szégyen őket semmibe venni, s mi mégis megtesszük. S miért? Mert nagyhajú, rejtett csípőficamos, gitáros virtuózok fényében sütkérezni nagyobb dicsőség. Legalább, így leharaphatunk egy kicsikét a világhírnév nevezetű gigantikus tortából, s egy parányi morzsa, halovány pislákolásában barnulhatunk… Ahelyett, hogy teret adnánk a magyar titánoknak, hagyjuk őket kivándorolni, és máshol sikert halmozni, mi meg importálhatjuk a halott ikonokat. Jó kis biznisz, így olcsóbb.

Hamarosan eljön Jacko szelleme is…

Jenei Brigitta